Nem követem a bokszot. Ebben végül is semmi meglepő nincsen, inkább az ellenkezője lenne furcsa. Csakhogy, ha az ember a saját családjában egyedüliként rendelkezik két X-kromoszómával, az évek során „sok lúd disznót győz” alapon rákényszerül egy sor olyan dologra, amit egyébként csak az Y-kromoszómával rendelkezők élveznek úgy igazán. Így történhet meg, hogy álmomból felkeltve is tudom az összes munkagép típusát és felhasználási területét, ismerem a külföldi fociklubcsapatokat, és hogy éppen ki-hova igazol át, definíciószerűen tudom, hogy mi az a les, és kívülről fújom a Verdák első, második és harmadik részének monológjait is.
És így történhetett meg az is, hogy tudom, ki az az Olekszandr Uszik, ki Tyson Fury, és hogy mi történt velük nagyjából egy héttel ezelőtt.
Tyson Fury, azaz a Cigánykirály veretlen harmincöt éves brit bokszoló, az „undispoted champion” cím tulajdonosa – volt idáig –, azaz a sportág vitathatatlan bajnoka. Csak hogy a kevésbé avatott olvasók is képbe kerüljenek, ez a bizonyos cím azé, aki a négy nagy szervezet (WBC, WBA, IBF, WBO) világbajnoki címeit egyidejűleg birtokolja. Fury előtt például a szintén brit Lennox Lewis tudhatta magáénak a rangot, aki ezért a nemrég a magyar miniszterelnöknél vendégeskedő Evander Holyfield-dal csapott össze még 1999-ben. A lényeg tehát, hogy ezt a címet nem olyan könnyű megszerezni, így csak a legnagyobbaknak sikerül.
A Cigánykirályról még annyi információt fontos tudni, hogy 206 cm magas, míg ellenfele, Uszik majd 15 centivel elmarad alatta, nem utolsósorban pedig alulról nyaldossa a nehéz súlyt, tehát a meccs előtt sejteni lehetett, hogy a mérkőzésen is alulmarad.
És aztán jött a meglepetés. Merthogy az ukrán származású Macska, azaz Olekszandr Uszik legyőzte az eddigi vitathatatlan bajnokot, elbitorolva így tőle a címet. Igazság szerint bűzlött egy kicsit az egész meccs. Nem mintha értenék hozzá, de volt az egésznek valami eleve eldőlt kicsengése. Igazán pikánssá pedig az teszi a történetet, hogy a mérkőzés díjalapja a hírek szerint százötvenmillió dollár volt, ebből Fury százmilliót, Uszik ötvenmilliót kapott, de volt a szerződésben egy olyan záradék is, miszerint Furynak egymillió dollárt át kellett utalnia a háború sújtotta Ukrajnának.
Érdekes, nem? Ugyanilyen áthallása volt még 2022-ben az itthoni RTL-en futó X-faktornak is, ahol a tehetségkutató egyik zsűritagja a kárpátaljai születésű Herceg Erika volt, aki azzal vált ismertté, hogy megnyert egy ugyanilyen tehetségkutatót még 2013-ban. Hogy, hogy nem, pont azt, aminek a műsorvezetője akkor Volodimir Zelenszkij volt.
Szívem szerint nem keresnék összefüggéseket. De azért amellett elmenni szó nélkül, amilyen mértékű lobbi folyik itt, Európában Ukrajna mellett, tulajdonképpen a hétköznapi életünk minden szintjén, nem tudok. Merthogy ez tény, és nem is lehet ellene védekezni. Horváth József biztonságpolitikai szakértő határozta meg egyszer plüssmacieffektusként azt a jelenséget, hogy az átlagpolgárral el akarják hitetni, hogy egy lájk, egy ukrán zászló lengetése itt, Európa közepén, egy megható dal eléneklése vagy protestálás a kultúra és a sport egyes rétegeiben a hadban álló ukránok mellett bármilyen hasznot is hozna azoknak a katonáknak például, akik válogatott kínokat élnek át egy olyan háborúban, amihez Európának az égvilágon semmi köze.
Egy olyan háborúban, amit nem mi vívunk, nem mi robbantottunk ki, és nincs is felelősségünk a kimenetelét illetően, a következményeit viszont annál inkább szeretnék magukra húzni valahol Európa nyugati felében, és tőlük is nyugatabbra, a tengerentúlon. Merthogy az origó sajnos arrafelé keresendő, így megkockáztatom, az ukránok már régen nem a saját háborújukat vívják, sokkal inkább az Egyesült Államokét. És vívják ezt a háborút a közösségi médiában, a hírekben, az újságok hasábjain, a Twitteren, a filmvásznon, a művész és sport világában, ilyenformán pedig a ringben is. Csak félve teszem fel a kérdést: ez normális dolog? Sőt, nem tud nem eszembe jutni, hogy vajon hol volt az Egyesült Államok és Nyugat-Európa protest szándéka akkor, amikor 1956-ban halomra ölték a magyarokat az orosz katonák? Jól jött volna a segítség.
Nos, Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára interjút adott az Economistnak, amiben figyelmeztette (!) Oroszországot arra a lehetőségre, hogy az Észak-atlanti Szerződés ötödik cikkelye – a kollektív védelemről – vonatkozhat egy NATO-ország elleni „komoly” kibertámadásra is. Azt is mondta, hogy szerinte eljött az ideje, hogy a szövetségesek megfontolják, hogy feloldják az Ukrajnának adományozott fegyverek használatára vonatkozó korlátozások egy részét, mert különösen most, amikor „a harcok nagy része Harkivban, a határ közelében zajlik, ha megtagadjuk Ukrajnától annak lehetőségét, hogy ezeket a fegyvereket az orosz területen lévő legitim katonai célpontok ellen használja, az nagyon megnehezíti a védekezést” – fogalmazott.
Tehát, most már nemcsak az észt miniszterelnök és Emmanuel Macron küldene fegyvert és NATO-katonákat Ukrajnába, hanem maga a szervezet főtitkára is. Ami egyébként felérne egy hadüzenettel Oroszország felé a NATO részéről, az események további láncolatának belátása pedig szerintem különösebb éleslátást nem igényel. Háború lesz, amiből mi sem maradunk majd ki, bármennyire is szeretnénk. És ezen a ponton már nem lesz elég a plüssmaci, a lájk és az ukrán zászló, meg néhány érzelmes dal a szabadságról és a felebaráti szeretetről.
Stoltenberg egyébként azt is nyilatkozta az ominózus interjúban, hogy annyi biztos, amíg ez a háború tart, Ukrajna nem lesz tagja a NATO-nak, még akkor sem, ha néhányan ezzel ellentétes nyilatkozatokat tesznek. Ez azért megnyugtató momentum a sok, laikus szemmel is erősen meggondolatlannak tűnő nyilatkozat mellett.
Az, hogy a közelgő európai uniós választásnak ez (is) tétje, nem kérdés. Az emberek azt gondolják, hogy ez messze van tőlünk, nem érint minket, tudunk róla, de nem érhet minket baj, mert a hadiállapot egyszer csak megszűnik majd, és mi visszatérünk a régi életünkhöz. Aki ezt gondolja, azt ki kell, hogy ábrándítsam: nem fogunk visszatérni. A tét sokkal nagyobb, mint hinnénk, mert nem a stabil, európai jólétünkben keletkezett csupán egy kis zavar, ami majd elszáll, hanem egész konkrétan egy puskaporos hordón ülünk. Ennek a hordónak pedig nem kell már sok, hogy robbanjon.
A Tényeknek néhány nappal ezelőtt adott exkluzív interjút három ukrán férfi, akiknek néhány hónapja sikerült átmenekülniük a határon a háború elől. Beszámolójuk szerint egyre durvább a helyzet az ukrán–orosz fronton, ezzel párhuzamosan pedig az ukrán kényszersorozás is az. Az érintettek rettegnek, hogy visszatoloncolják őket, ami egyet jelentene a biztos halállal. Az új törvények szerint pedig bárkit besorozhatnak.
Halljuk és olvassuk ezt, ezzel párhuzamosan pedig Manfred Weber arról fantáziálgat, hogy Európában is kötelezővé tennék a sorkatonaságot, beillesztve ezzel egy újabb elemet abba a kirakósba, aminek a darabkáit Európa vezető politikusainak háborodottabb fele illesztget össze egy ideje.
Ennek része pedig a hétköznapi életünk minden szövetének irányítgatása, hogy biztosan úgy érezzük, felelősséggel tartozunk Ukrajna sorsáért. De mi elsősorban a saját sorsunkért felelünk, a gyerekeink és az unokáink jövőjéért! És ez a legkevésbé sem önzőség, hanem józan ész. Őrizzük meg, mert nagy szükségünk lesz rá!
