Szívem szerint nem keresnék összefüggéseket. De azért amellett elmenni szó nélkül, amilyen mértékű lobbi folyik itt, Európában Ukrajna mellett, tulajdonképpen a hétköznapi életünk minden szintjén, nem tudok. Merthogy ez tény, és nem is lehet ellene védekezni. Horváth József biztonságpolitikai szakértő határozta meg egyszer plüssmacieffektusként azt a jelenséget, hogy az átlagpolgárral el akarják hitetni, hogy egy lájk, egy ukrán zászló lengetése itt, Európa közepén, egy megható dal eléneklése vagy protestálás a kultúra és a sport egyes rétegeiben a hadban álló ukránok mellett bármilyen hasznot is hozna azoknak a katonáknak például, akik válogatott kínokat élnek át egy olyan háborúban, amihez Európának az égvilágon semmi köze. 

Egy olyan háborúban, amit nem mi vívunk, nem mi robbantottunk ki, és nincs is felelősségünk a kimenetelét illetően, a következményeit viszont annál inkább szeretnék magukra húzni valahol Európa nyugati felében, és tőlük is nyugatabbra, a tengerentúlon. Merthogy az origó sajnos arrafelé keresendő, így megkockáztatom, az ukránok már régen nem a saját háborújukat vívják, sokkal inkább az Egyesült Államokét. És vívják ezt a háborút a közösségi médiában, a hírekben, az újságok hasábjain, a Twitteren, a filmvásznon, a művész és sport világában, ilyenformán pedig a ringben is. Csak félve teszem fel a kérdést: ez normális dolog? Sőt, nem tud nem eszembe jutni, hogy vajon hol volt az Egyesült Államok és Nyugat-Európa protest szándéka akkor, amikor 1956-ban halomra ölték a magyarokat az orosz katonák? Jól jött volna a segítség.

Nos, Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára interjút adott az Economistnak, amiben figyelmeztette (!) Oroszországot arra a lehetőségre, hogy az Észak-atlanti Szerződés ötödik cikkelye – a kollektív védelemről – vonatkozhat egy NATO-ország elleni „komoly” kibertámadásra is. Azt is mondta, hogy szerinte eljött az ideje, hogy a szövetségesek megfontolják, hogy feloldják az Ukrajnának adományozott fegyverek használatára vonatkozó korlátozások egy részét, mert különösen most, amikor „a harcok nagy része Harkivban, a határ közelében zajlik, ha megtagadjuk Ukrajnától annak lehetőségét, hogy ezeket a fegyvereket az orosz területen lévő legitim katonai célpontok ellen használja, az nagyon megnehezíti a védekezést” – fogalmazott.

Stoltenberg egyébként azt is nyilatkozta az ominózus interjúban, hogy annyi biztos, amíg ez a háború tart, Ukrajna nem lesz tagja a NATO-nak, még akkor sem, ha néhányan ezzel ellentétes nyilatkozatokat tesznek. Ez azért megnyugtató momentum a sok, laikus szemmel is erősen meggondolatlannak tűnő nyilatkozat mellett. 

Az, hogy a közelgő európai uniós választásnak ez (is) tétje, nem kérdés. Az emberek azt gondolják, hogy ez messze van tőlünk, nem érint minket, tudunk róla, de nem érhet minket baj, mert a hadiállapot egyszer csak megszűnik majd, és mi visszatérünk a régi életünkhöz. Aki ezt gondolja, azt ki kell, hogy ábrándítsam: nem fogunk visszatérni. A tét sokkal nagyobb, mint hinnénk, mert nem a stabil, európai jólétünkben keletkezett csupán egy kis zavar, ami majd elszáll, hanem egész konkrétan egy puskaporos hordón ülünk. Ennek a hordónak pedig nem kell már sok, hogy robbanjon. 

A Tényeknek néhány nappal ezelőtt adott exkluzív interjút három ukrán férfi, akiknek néhány hónapja sikerült átmenekülniük a határon a háború elől. Beszámolójuk szerint egyre durvább a helyzet az ukrán–orosz fronton, ezzel párhuzamosan pedig az ukrán kényszersorozás is az. Az érintettek rettegnek, hogy visszatoloncolják őket, ami egyet jelentene a biztos halállal. Az új törvények szerint pedig bárkit besorozhatnak.

Ennek része pedig a hétköznapi életünk minden szövetének irányítgatása, hogy biztosan úgy érezzük, felelősséggel tartozunk Ukrajna sorsáért. De mi elsősorban a saját sorsunkért felelünk, a gyerekeink és az unokáink jövőjéért! És ez a legkevésbé sem önzőség, hanem józan ész. Őrizzük meg, mert nagy szükségünk lesz rá!