Rendkívül fontos határozatot fogadott el a szlovák parlament a Robert Fico kormányfő ellen elkövetett merénylet után. Ez felszólítja a politikai pártokat, civil szervezeteket és a médiát, hogy tartsák tiszteletben a parlamenti választások eredményét, és tartózkodjanak a demokratikusan megválasztott kormány elleni gyűlöletkeltéstől. Mélyen elgondolkodtatott a határozat minden szava, ami rávilágít egy hasonló szövegű kiáltvány égető hiányára hazánkban is.
Az elmúlt tizennégy év ugyanis nem szólt másról a háttérbe szorulását elviselni képtelen globalista ellenzék számára, mint a nemzeti kormány ellen érzett zsigeri gyűlölet felkorbácsolásáról és szétterítéséről a társadalom különböző rétegeiben. Bár módszerük összetett, mára bárki által tetten érhető, és le is kell róla rántani a leplet minden esetben, ha nem akarjuk még több honfitársunkat az áldozatai között tudni.
A megbélyegzéssel kezdődött. Nekik mi magyarkodó nacionalisták, de inkább nácik, fasiszták voltunk mindig is, akikkel szemben bármilyen eszköz megengedett.
De neveztek bennünket populistának, kirekesztőnek, idegengyűlölőnek, rasszistának, antiszemitának, majd megjelentek a repertoárban a különféle fóbiák, úgymint homofób, xenofób, transzfób és iszlamofób. A lényeg az, hogy olyan kép alakuljon ki rólunk, ami minden jóérzésű emberben viszolygást kelt, és elriaszt mindenkit az együttműködéstől. Halljuk ma is, hogy szerintük ciki fideszesnek lenni.
A hatás-ellenhatás törvénye értelmében mi sem maradtunk adósok, és néven neveztük a bennünket bemocskolókat. Érdekes, mennyire megsértődtek, amikor posztkommunistának, bolsevikoknak, neomarxistának vagy éppen libernyáknak hívtuk őket. Azt is személyes támadásnak értékelték, amikor rámutattunk nemzetelleneségükre, hazaárulásaikra, és nem értették a humort abban sem, amikor inverz kisgazdáknak neveztük őket, akiknek se istenük, se hazájuk, se családjuk. Ekkor jött a legcinikusabb csavar a magyar politika történetében, amikor ők vádoltak meg bennünket gyűlöletkeltéssel. Állt a mádi honpolgár a rázúduló gyűlöletcunami közepén, és azt kellett volna felfognia, hogy ezt az egészet ő okozta. Fröcsögő gyűlölettel átitatott Orbán-fóbiások vörös fejjel, kidagadó nyaki erekkel ordítják a képünkbe, hogy az orbánista nácipopulisták gyűlöletet keltenek.
Nem akarom elbagatellizálni ezt a jelenséget, de mindez csak úgy lehetséges, ha a nemzeti oldal politikai közösségének puszta léte önmagában gyűlölködésre sarkallja az újbalos globalistákat. Ez viszont nem politikai, hanem orvosi kérdés.
Azt, hogy nem vagyok cinikus, hanem a valóság lett oly mértékben abszurd, ami egyszerre röhejes és siralmas, azt a legfrissebb eset is bizonyítja. Közismert, hogy Nádas Péter azért nem kapott meg egy irodalmi díjat a minap, mert a zsűri szerint sikeres fehér férfi, nem illik a woke-kvótába. Itt tart ma Európa, ebben a közegben hangzott el Orbán Viktor szájából kampánykörútjának hódmezővásárhelyi állomásán a következő mondat: Nincs elég fehér keresztény ember Európában. Erre jön Donáth Anna, és belerikácsolja az éterbe, hogy a miniszterelnök rasszista húrokat penget, kijelentése gyűlöletes mondat, gyűlöletes gondolkodás, gyűlöletes hergelés.
Nem gondoljuk, hogy Donáth annyira hülye, hogy egyáltalán nincs tisztában a magyar szavak jelentésével, és ne ismerné a világban zajló folyamatokat. Ostobaságára egyetlen magyarázat lehetséges, ő képtelen kordában tartani felajzott gyűlöletét a kormányfővel szemben.
Bármit mond, bármit tesz a miniszterelnök, ennek az idétlen nőszemélynek rá kell löttyintenie fortyogó indulatainak fékezett habzású mocskát. Ő vádol mást gyűlöletes hergeléssel, miközben önmagát felhergelve gyűlölködik.
Ám a helyzet ma már még bonyolultabb,
mert megjelent a színen egy gigerli, aki a felkorbácsolt gyűlölethullámokat óhajtja oly módon meglovagolni, hogy igyekszik egybeterelni mindazokat, akik bármilyen okból begőzöltek és gyűlölik Orbánt vagy gyűlölnek mindenkit.
Ez a legveszélyesebb formája a gyűlöletkeltésnek, mert miközben azt ígéri, elzavar mindenkit, akiknek bármilyen közük volt a már-már viselhetetlen feszültség kialakulásához, gyakorlatilag kihasználja azt saját céljai érdekében. Nem megszünteti, hanem csupán átcsatornázza a felkorbácsolt indulatokat, amivel azt az érzést kelti, hogy neki van igaza, ő a szintézis, aki őt követi, annak mindent szabad, bármit megtehet gyűlöletének tárgyával.
Hogy mindez hová vezet, jól mutatja a tatabányai eset. Nem volt hely egy kávézó teraszán, amit Magyar Péter hívei azonnal személyes támadásként értékeltek, és a piperkőc gigerli meg is jelent a helyszínen, mint valami igazságosztó, és negédes jópofáskodásba csomagolta alapvetően fenyegető fellépését. Természetesen az önjelölt nemzetmentő tagadja, de a kávézó üzemeltetője egyenesen lincshangulatról számolt be. A Tisza Párt szimpatizánsai üvöltöztek, fenyegetőztek, a konyha ajtaján dörömböltek. Egy szakácsot úgy kellett kimenteni, a fiatal pultoslányok sírtak félelmükben. A jelenet hasonló ahhoz, amikor a Hír TV munkatársai ellen hergelte fel híveit Magyar, majd álszent módon csitítgatta a lincselni vágyókat, hagyják dolgozni a médiát. Elképesztő felelőtlenség, amit az álmessiás művel, mert a gyűlöletből fakadó indulatok mérge gyorsan terjed a társadalomban, sokasodnak az igazság kizárólagos birtokosai, akik sistergő fortyogásukat nagyon szívesen fordítanák már tettlegességbe.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy nagy bajban vagyunk, ami ellen sürgősen tennünk kell valamit. Elsőként annak érdekében, hogy jobban megértsük egymást.
Nem fogunk mindig mindenben egyetérteni, de nagyon fontos lenne megvonni azon ügyek körét, amiket össznemzeti jelentőségűnek, ahogy mondani szoktuk, nemzeti minimumnak tartunk, és ezekben valóban be kellene fejezni az ellenségeskedést. Ki kell mondani őszintén azt is, hogy ez ma teljesen reménytelennek tűnik, de a gyűlölködés valódi terjesztőinek nincs is más céljuk, mint ennek a reménytelenségnek a fenntartása.
Itt van például a háború és a béke kérdése. Józan paraszti ésszel gondolkodva mindenki békepártinak gondolja magát. Ám amikor a gyűlölet mákonya elhomályosítja a kormányellenesek tekintetét, akkor oroszpártiságnak titulálják az azonnali tűzszünet követelését, és a béketárgyalások megkezdésének javaslatát. Ha a kormány nem akar több pénzt elherdálni Ukrajna segítésére, és sem fegyvert, sem katonát nem akar a frontra küldeni, akkor a löttyös indulat azt mondatja sokakkal, hogy eladtuk Putyinnak a szuverenitásunkat, és szembefordultunk a szövetségeseinkkel. Pedig józan pillanataiban mindenki képes különbséget tenni a tűzoltó és a gyújtogató között, mindenki tudja, hogy a tűzoltó soha nem önt olajat a tűzre.
Mindenki egyetért azzal, amikor Orbán Viktor azt mondja, kiveri az embert a víz Manfred Weber ötletétől, aki szerint európai sorozás kell. Mi nem akarjuk, hogy valaki más dönthessen a mi katonakorú fiataljainknak a bevetéséről, ide-oda vezényléséről. El kell felejteni az összeurópai hadsereget, amelyben kötelező sorozás van, ez egy őrült ötlet. Ebből a háborúból ki kell maradni. De mivel mindezt Orbán Viktor mondja, sokan kötelezőnek érzik ezeket az evidenciákat is vitatni, sőt egyesek odáig vetemednek, hogy azzal vádolják a miniszterelnököt, hogy suttyomban ő is háborúpárti.
Szóval tizennégy év után jó lenne beletörődni már a magyar választópolgárok demokratikus döntésébe, és a megbélyegzést, a lejáratást, az egyértelmű dolgok rosszindulatú félremagyarázását, a nyilvánvaló letagadását, a folyamatos hazudozást nem kellene már összekeverni a kormánykritikával. Úgyhogy tényleg abbahagyhatnák már. Parlamenti határozat nélkül is.
