Régen egy országvezető akkor került célkeresztbe, ha saját országa érdekei ellen cselekedett, ha hazaárulóvá vált. Ma azokat pellengérezik ki a megfizetett média és a multikulturális, globalista érdekeket képviselők, akik nem akarják feladni nemzeteik érdekeit és nem támogatják elvtelen módon a nemzetközi tőkét. Persze mindig is voltak érdekellentétek a politikai erőterek között, amikor ideológiai ellentétek vagy személyiségből fakadó defektek uralták a nemzetközi teret. A mai helyzeten eltűnődve azt látjuk, hogy az elutasítottak között nem a hasonlóság a kohézió. Teljesen különböző nagyságú országok irányítói, időnként eltérő kultúrák képviselői vagy a világra más és más módon befolyással rendelkezők egyszer csak közösen rágcsálhatják a kirekesztettek „keserű” kenyerét.
Jó néhány vezető sorolható ezek közé, de most csak két személyt emeljünk ki – Putyint és Orbánt –, akiknek a politikai tevékenységét elemezve bizonyítható a fenti állítás. Objektív értékrend és minősítés alapján szinte semmi közös nincs a két vezető lehetőségét tekintve. Amitől mégis azonos platformra kerültek és összemossák politikai vízióikat, a múlt és jelen politikai ízlésében determinálható.
A „múlt iskolája” nemzeti hovatartozásra épített még a szövetségi rendszerek virágzása idején is. A mai meghatározó nemzetközi kaszthoz tartozás viszont – ha nem is zárja ki – korántsem favorizálja a nemzetben gondolkozás eszményét. Aki pedig zászlót is bont „a nemzetek mindenekfölött” szlogennel, számíthat a teljes kiközösítésre.
Ezért van, hogy kétségbeejtő és persze fantáziadús negatív jelzők zúdulnak Putyinra. Orbánra és másokra pedig azért, ha kapcsolatot tartanak – pláne üzletelnek – az oroszokkal. Most tekintsünk el olyan apróságtól, hogy a világ magát fejlett jelzővel illető országai szintén üzleti kapcsolatban állnak a „nagy orosz földdel”. Az USA például a nukleáris iparának jelentős alapanyagát Putyin országából szerzi be. Az amerikai–orosz kereskedelem az elmúlt két évben növekedést mutat. Miután mindezt figyelmen kívül hagytuk, koncentráljunk arra, hogy
miért is kell gyűlölni Putyint és rendszerét. Röviden: mert más politikát képvisel, mint a világgazdaságot uraló, s még inkább uralni akaró gazdasági erőtér, az olyan BlackRock-félék. Hosszabban ugyanaz: a „maradi” jelzővel illetett politikai stílus elutasítja, sőt lázadni mer a szinte szolgai alárendeltség ellen.
Napjainkban ez a fajta nemzettudat főként Közép- és Kelet-Európában erősödött fel. Előzménye, hogy a 90-es években a Wall Street urai nyomott áron kezdték fölvásárolni a rendszerváltás idején még politikai értelemben kábult országok megszerezhető értékeit. Ez az élethelyzet jellemezte a Jelcin elnök által uralt időszakot Oroszországban is. Hogy milyen tendencia érvényesült akkortájt, azt a Jukosz olajvállalat és vezérének, Hodorkovszkijnak az esete jól példázza. A cég részvényeit „belső” segítséggel amerikai alapok kezdték felvásárolni, megszerezve hatalmas szibériai olajtartalékok tulajdonjogát. A Hodorkovszkij vezérelte hazaárulásnak két következménye lett: Oroszország a tönk szélére került és Jelcin alkoholba fojtotta tehetetlenségét.
Ekkor jött Putyin és az operatív csapata. Visszavették a tulajdont, elkergették a rablótőkét, és a példaadás kedvéért Hodorkovszkijt elküldték Szibériába, hogy közelről tanulmányozhassa az olaj- és gázkitermelés nem könnyű műveletét.
Majd azóta is egyetlen jelszó létezik az orosz választók zöme által támogatott Putyin szótárában: „Oroszország az oroszoké.” Putyin „amerikaiból” fordította a szlogent, ami eredetileg így hangzott: „Amerika az amerikaiaké.” Aztán az új orosz vezetés deklarálta, hogy Oroszország keresztény lesz a jövőben is, és nem engedi magát megtéveszteni kultúrának álcázott őrült eszmék befogadásával.
Mert – mondták – nő és férfi teremtetett és kész! Aki másnak definiálja magát, az nemkívánatos nyilvános térben az országon belül. A pedofil – mivel bűnelkövető – jutalma a kies Szibéria vadregényes életmódjának megtapasztalása. A legvégső – a nyugati demokrácia által elítélt – arcátlanság pedig az volt, hogy Putyin helyreállította Oroszország biztonsági garanciáit, stabilizálva a külső fenyegetettséggel szembeni védelmét.
És most egy ugrás a közelmúlt európai történelmében. 2024 Európájában naponta írják és mondják komoly pozíciót betöltő hölgyek, urak, hogy Orbán Viktor nem más, mint Putyin szálláscsinálója, a demokrácia és az európai értékrend megcsúfolója. Miért erőltetik ezen szólamokat? S ha már szidnak valakit, miért nem „saját jogán” teszik? Miért kell ideollózni az orosz elnököt vagy bárki mást? Talán mert a hangoskodók és vádaskodók saját élethelyzetüket vetítik a magyar miniszterelnökre. Nem lehet könnyű nekik megemészteni, hogy naponta kapnak utasítást a tengerentúlról.
Abban persze lehet igazságuk, hogy
a két államférfit távol Brüsszel ragályától tagadhatatlanul hasonló motivációk vezérlik. A nemzet érdeke mindenekfölött! Következetesen kiállva eme elv mellett nem is meglepő, hogy ellenségeik is ugyanazok. Ráadásul mindketten elutasítják a maffia törvényét,
amely a pusztításról csak azt vallja a renitens fejéhez nyomott stukker ravaszát meghúzva: „Semmi személyes, ez csak üzlet.” Nyugat-Európában egyértelműen ez az elv hódít politikai körökben.
Nem Putyin és nem Orbán itt a kérdés. Sokkal inkább az, milyen jövőt képzelnek el a nemzetek polgárai. Talán egyszer az is világos lesz, hogy
ott Oroszhonban vagy itt a Duna-tájon azért oly bátrak a megválasztott politikai vezetők, mert úgy tartják helyesnek, ha saját társadalmuk tagjai felé számolnak el döntéseik motivációival.
Hiszen az életben maradásnak nem a pisztoly, hanem a következetes értékmegtartás a lényege.
A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke
