Régen egy országvezető akkor került célkeresztbe, ha saját országa érdekei ellen cselekedett, ha hazaárulóvá vált. Ma azokat pellengérezik ki a megfizetett média és a multikulturális, globalista érdekeket képviselők, akik nem akarják feladni nemzeteik érdekeit és nem támogatják elvtelen módon a nemzetközi tőkét. Persze mindig is voltak érdekellentétek a politikai erőterek között, amikor ideológiai ellentétek vagy személyiségből fakadó defektek uralták a nemzetközi teret. A mai helyzeten eltűnődve azt látjuk, hogy az elutasítottak között nem a hasonlóság a kohézió. Teljesen különböző nagyságú országok irányítói, időnként eltérő kultúrák képviselői vagy a világra más és más módon befolyással rendelkezők egyszer csak közösen rágcsálhatják a kirekesztettek „keserű” kenyerét.
Jó néhány vezető sorolható ezek közé, de most csak két személyt emeljünk ki – Putyint és Orbánt –, akiknek a politikai tevékenységét elemezve bizonyítható a fenti állítás. Objektív értékrend és minősítés alapján szinte semmi közös nincs a két vezető lehetőségét tekintve. Amitől mégis azonos platformra kerültek és összemossák politikai vízióikat, a múlt és jelen politikai ízlésében determinálható.
A „múlt iskolája” nemzeti hovatartozásra épített még a szövetségi rendszerek virágzása idején is. A mai meghatározó nemzetközi kaszthoz tartozás viszont – ha nem is zárja ki – korántsem favorizálja a nemzetben gondolkozás eszményét. Aki pedig zászlót is bont „a nemzetek mindenekfölött” szlogennel, számíthat a teljes kiközösítésre.
Ezért van, hogy kétségbeejtő és persze fantáziadús negatív jelzők zúdulnak Putyinra. Orbánra és másokra pedig azért, ha kapcsolatot tartanak – pláne üzletelnek – az oroszokkal. Most tekintsünk el olyan apróságtól, hogy a világ magát fejlett jelzővel illető országai szintén üzleti kapcsolatban állnak a „nagy orosz földdel”. Az USA például a nukleáris iparának jelentős alapanyagát Putyin országából szerzi be. Az amerikai–orosz kereskedelem az elmúlt két évben növekedést mutat. Miután mindezt figyelmen kívül hagytuk, koncentráljunk arra, hogy
miért is kell gyűlölni Putyint és rendszerét. Röviden: mert más politikát képvisel, mint a világgazdaságot uraló, s még inkább uralni akaró gazdasági erőtér, az olyan BlackRock-félék. Hosszabban ugyanaz: a „maradi” jelzővel illetett politikai stílus elutasítja, sőt lázadni mer a szinte szolgai alárendeltség ellen.
Napjainkban ez a fajta nemzettudat főként Közép- és Kelet-Európában erősödött fel. Előzménye, hogy a 90-es években a Wall Street urai nyomott áron kezdték fölvásárolni a rendszerváltás idején még politikai értelemben kábult országok megszerezhető értékeit. Ez az élethelyzet jellemezte a Jelcin elnök által uralt időszakot Oroszországban is. Hogy milyen tendencia érvényesült akkortájt, azt a Jukosz olajvállalat és vezérének, Hodorkovszkijnak az esete jól példázza. A cég részvényeit „belső” segítséggel amerikai alapok kezdték felvásárolni, megszerezve hatalmas szibériai olajtartalékok tulajdonjogát. A Hodorkovszkij vezérelte hazaárulásnak két következménye lett: Oroszország a tönk szélére került és Jelcin alkoholba fojtotta tehetetlenségét.
