Dzsudzsák téved: már nem a klub az első

„Gyertek ki! Gyertek ki! Megyó, fejezzétek be a riportot! Menjetek ki! Nem a tévé az első, hanem a klub!” Két héttel ezelőtt Dzsudzsák Balázs hosszú idő után ismét a forduló játékosa lett. No, nem a legjobb, hanem a legtöbbet emlegetett játékosa.

Aligha van olyan futballszurkoló, aki ne látta, helyesebben ne hallotta volna a válogatottsági rekorder háttérben rögzített sivalkodását, ahogy a megalázó, 5-0-s hazai vereséggel zárult Debrecen–Paks mérkőzés után artikulálatlanul üvöltözött a csapattársaival, az éppen a tévének nyilatkozó Megyeri Balázzsal az élen.

Ízlés dolga, valószínűleg korral is jár, de egyre kevésbé hat meg a meccs utáni műsor. Ha nyer a csapat, pláne, ha jó játékkal, jár a taps, nagy pillanatok idején a Himnusz, az önfeledt közös ünneplés, ha viszont kikap, akkor bőven elég megköszönni a támogatást a szurkolóknak és minél hamarabb elhagyni a játékteret. Emelt fővel természetesen, mert arra gondolni sem merek, hogy egy csapat és annak valamennyi játékosa nem tesz meg mindent a győzelemért. Szégyenében csak annak kell lesütni a szemét, aki úgy érzi, többet is tehetett volna a sikerért. Természetesen a vereség után is illik nyilatkozni, értékelni a meccset, de az elkötelezettség fitogtatása olyankor visszás. Arra ott van a kétszer negyvenöt perc, a futballistának a pályán kell megszakadnia, ott kell bizonyítani, minden tőle telhetőt megtenni a győzelemért. Ami aztán vagy megadatik, vagy nem.

A klub az első… Minő magasztos gondolat! Abban a korban, amikor egy labdarúgó a pályafutása során átlagosan durván hat klubban fordul meg. Ezek közül, mégis, melyik az első? Persze mindig az, ahol éppen játszik, de hát ez szerződéses kötelezettség, mondhatnám, profizmus, ez még nem az az érzelmi többlet, amit a szállóige kifejezni hivatott.

Érdekes, hogy ezt a bölcsességet először durván évtizede hallottam. Elképzelem, ahogy a szenvedélyesség és klubszeretet példaképeként tisztelt Dalnoki Jenőt valaki így próbálja meg felrázni: Jenő, a klub az első! Dalnoki értetlenül néz az illetőre, s így reagál: mi más lenne?

Ma éppen azért kell ezt sulykolni, mert mindenki pontosan tudja, mi az első: a személyes érdek, a pénz, az üzlet, mindegy, hogyan írjuk körbe. A klub jobb esetben is csak a második.

Dzsudzsák Balázs vezérletével a debreceni játékosok az ismert rituáléval fejezték ki, hogy a klub az első: levették és képletesen a szurkolók lába elé helyezték a mezüket. Én ilyet soha nem tennék. Rendben, soha nem voltam profi futballista. De csapatban azért játszottam és fel tudom idézni, milyen büszkeséggel töltött el, amikor magamra húztam a mezt, pláne, amikor a sulicsapattal kijutottunk a diákolimpia négyes döntőjére és a mez mellé kivételes alkalomként az egyenmelegítő is előkerült a szertár mélyéről.

A mez levételével a játékosok azt ismerik el, nem méltók a csapat képviseletére, ergo nem tettek meg minden tőlük telhetőt a győzelemért, azaz nem teljesítették a szerződéses kötelezettségüket. Még tovább gondolva, a mez levétele után az első útjuk a sport- vagy klubigazgatóhoz kell vezessen, akinek számot kell adniuk arról, mi akadályozta meg őket abban, hogy feladatukat az elvárható módon teljesítsék.

A mez levétele úgy is értelmezhető, hogy a játékosok kegyelemért esedeznek a szurkolóknál. Emlékeim szerint először az újpesti futballisták vezekeltek ekképpen még 2003-ban, miután 3-0-ra kikaptak a Fraditól. A legismertebb eset pedig 2017-ben történt, amikor a magyar válogatott Bernd Storck irányításával 1-0-ra kikapott Andorrában. Dzsudzsák Balázs akkor is csapatkapitányként vezérelte a rituálét. Valószínűleg mély nyomokat hagyott benne e rítus, ami talán egyfajta megtisztulással, megkönnyebbüléssel járt, s ezt az érzést próbálta újra előhívni, ekképpen vállalva a felelősséget a Debrecen vesszőfutásáért.
Két hét telt el azóta. Történt egy s más. A Loki a Paks után a Fehérvártól is kikapott, Máté Csabát menesztették, a játékosok viszont ezután is kaptak tiszta mezt, de megint csak méltatlannak bizonyultak a viselésére, mert a Magyar Kupában is elvéreztek a másodosztályú Mezőkövesddel szemben.

Egy másik debreceni legenda, az edzőként ismét ideiglenesen beugró Dombi Tibor többek között így magyarázta a vereséget:

Igazából karakterek kellenének. Kevés az igazi karakter, az, aki ilyenkor helyreteszi először nyilván saját magát, aztán társait. És megmutatja a pályán is, hogy, igen, gyerekek, utánam gyertek. Most nem érzek ilyen játékost, játékosokat, nyilván minél több, annál jobb.

Dzsudzsák Balázs ilyen súlyos kritikát talán még nem kapott a pályafutása során. Dombi Tibor, aki őt gyerekkora ismeri és éveken át egy csapatban futballozott vele, mondta ki: Dzsudzsák nem karakter.

S akkor most – talán meglepő fordulatként – megvédeném Dzsudzsák Balázst, akit a kommentelők hada sem kímélt, őt megtéve bűnbaknak a Debrecen vesszőfutásáért. A karakter, a jellem természetesen formálható, ám végső soron az, hogy valaki alkalmas-e a vezérszerepre, ugyanúgy eldől a fogantatás pillanatában, mint hogy valakinek a futballhoz jó bal vagy éppen rossz jobb lába lesz.

A Dzsudzsákot érő bírálatok zöme az irigységből fakad. A jelenből visszatekintve különösen megmosolyogtató, hogy azért ostorozták, mert a karrierje adott szakaszában a döntéseit az határozta meg, hol keresheti a legtöbb pénzt. Azaz a modern labdarúgás törvényei szellemében cselekedett.

Dzsudzsáknak ráadásul szíve is van, az ő esetében nem is kérdéses, hogy melyik klub az első az életében. A szenvedélyessége a válogatottban is megmutatkozott. Csak éppen nem alfahím. Nincs a zsigereiben, hogy az mivel, milyen kötelezettségekkel jár. Ezért folyamodik olyan, bár látványos, mégis csak pótcselekvésekhez, mint az óbégatás az öltözőfolyosón és a mezlevétel. Dombi Tibor innen nézve nem bántja, hanem felmenti őt: ne várjuk tőle, hogy vezérként lépjen fel, hiszen nem az. Az az igazán nagy baj, hogy belekényszerül ebbe a szerepbe, hiszen Dombi azt is kimondja, nincs jelenleg erre alkalmas játékos a DVSC keretében.

A felelősöket máshol kell tehát keresni. Nem akarok sem vagdalkozni, sem ítélkezni, de ha meghúzzuk a debreceni futball elmúlt két évtizedének ívét, akkor kérdések egész sora merül fel. Ezen az a tény sem változtat, hogy a Loki a mögöttünk hagyott hét végén meglepetésre 2-2-es döntetlent ért el a Ferencváros vendégeként, hiszen így is az utolsó előtti, kiesést jelentő helyen áll.

A DVSC anno a magyar labdarúgás hanyatló, sőt fogalmazhatunk érdesebben, sötét korszakában mutatott példát. Sorra nyerte a bajnoki címeket, méghozzá magyar, zömében saját nevelésű játékosokkal. Dzsudzsák és Dombi mellett Sándor Tamás, Madar Csaba, Böőr Zoltán, Kiss Zoltán, Varga József, Bódi Ádám, Korhut Mihály neve mindenkinek ismerősen cseng, de Mészáros Norbert és Szakály Péter pályafutása is a cívisvároshoz kötődik.

A Loki valószínűleg annak köszönhetően emelkedett ki a mezőnyből, hogy miközben a futball országszerte kalandorok vadászmezeje volt, Debrecenben egy helyi vállalkozó, valamint a város közösen tartotta kézben a gyeplőt.

Emberileg érthető, hogy Szima Gábor egy ponton túl úgy döntött, köszöni, elég volt, kiszáll, ráadásul a Bajnokok Ligája-, majd az Európa-liga-szereplésnek köszönhetően nem üres kasszát hagyott maga mögött. Aztán megkezdte működését az akadémia, átadták az új stadiont, a futball iránti rajongás mégis alábbhagyott Debrecenben, amin érdemben Dzsudzsák hazatérése sem változtatott.

A DVSC öt éve, 2020-ban egyszer már kiesett az első osztályból. 2022-ben aztán a város elpasszolta a klubot egy francia üzletembernek. A csapat rögtön a következő évben bronzérmet szerzett, de a remélt folytatás elmaradt.

A Lokinak anno országosan akadtak hívei, manapság Debrecenben ugyanúgy „elvan” a futball, mint bármelyik városban. Ez a klub már nem az a klub, amely Dzsudzsák Balázsból Európa-szerte keresett tehetséget faragott.

Sokat kell dolgozni azért, hogy Debrecenben ismét a klub legyen az első. Megelőlegezhetjük, Dzsudzsák nélkül még nehezebb lesz. Téved, aki az ő visszavonulásához köti a remélt fellendülést.