Ami engem illet, végtelenül szórakoztató hét áll mögöttem, volt benne néhány „na ugye” és egy-két szerény, de határozott „sejtettem”, „én szóltam”, sőt „írtam róla” is. Utóbbiakhoz tartozik, hogy mélységesen hiszek Amerikában, és hogy Brüsszelben kezdhetik faragni Orbán Viktor lovas szobrát a megfelelő mellékalakokkal együtt.

Szóval nekem egyáltalán nem okozott meglepetést Trump győzelme, de még az sem, hogy a föld is csuszamlott körülötte rendesen. Optimizmusomat (azért érdekes egy bizakodás volt ez, sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy milliárdos üzletember sikerének örülök, bár amióta kiadták rá a kilövési engedélyt, és az ezzel kapcsolatos viselkedése már-már Ronald Reagan-i magasságokba emelte, napról napra rokonszenvesebbé vált) két dolog táplálta. Na jó, több, de kettő mindenképpen.

De mivel tudtam, hogy a mainstream média folyvást hazudik, ráadásul a komancsok alatt cseperedtem, az évek múlásával támadt némi rutinom abban, hogy miként kell kezelni ezeket a jóslatokat és vágyálmokat. Nagyjából úgy, ahogy nálunk azt, hogy messiásék negyvenhat százalékon állnak.

A másik meg az, hogy tényleg mélységesen hiszek Amerikában, ebből a tudatállapotból néhány év bohóckodás és az sem tudna kizökkenteni, ha éppen Poncius Pilátus lenne a hazánkban ideiglenesen állomásozó nagykövetük. Esetleg maga Veesenmayer. Ráadásul a dolgok természete már csak olyan, hogy agresszív túltolás esetén megfordulnak. Ahhoz nem kellett nagy ész, hogy a két part közé szorult amerikaiaknak a tökük tele lesz azzal, hogy amíg a kretének két fosztogatás és férfiasan viselt szülési fájdalom között szobrokat hajigálnak a folyókba, ők etetik őket, miközben azt hallgatják, hogy mekkora bunkók. Az ilyesmit az ember egy idő után megunja és elküldi a tudós kollégákat melegebb éghajlatra. Ráadásképpen esetünkben nem csupán a fehér, angolszász, protestáns, nyugger, húsevő, benzinivó hímneműeknek lett elegük a vukisimogatásból, de tömegesen csatlakoztak hozzájuk a fiatal fekete és hispán srácok, Isten óvja őket, valamint Amerikát.

Mindeközben a hazában az történt, hogy bár konkrét okot keveset tudnánk kapásból felsorolni, szurkolói zónák alakultak, majd az örök gyerekek egy része személyét sújtó abúzusként élte meg a végeredményt és telepakolta könnyező Szabadság-szobrokkal a közösségük oldalait, a másik meg fellélegzett. Sokunk fellélegzésének egyébként csupán annyi volt a kiváltó oka, hogy ezek a pökhendi, nagyarcú, intoleráns, baromira haladó, ellentmondást nem tűrő neobolsevikok kaptak egy akkora sallert, amekkorát Galamb osztott ki az elbizakodott vitorlamesternek Az előretolt helyőrségben. 

Aztán alig aludtunk egy keveset, elkezdődött Magyarország valaha volt legnagyobb és legjobban szervezett diplomáciai eseménye. Nos, ezen már tényleg felhőtlenül szórakoztam. Néztem az elszigetelőszalaggal szorosan körbetekert magyar miniszterelnököt, amint fogadja az európai vezetőket. Tényleg tisztára olyan volt, mint valami keleti mesében, amikor a fényességes padisah színe elé járulnak a páciensek, és hoznak tömjént és mirhát dögivel.

Elégtétel? Lehet, hogy az is. Hosszú évek felemelt fejjel viselt csuklóztatása, a békemisszió köpködése, jogosan járó pénzek ki nem fizetése, a strasbourgi nemzetközi számonkérőszék és megszámlálhatatlan atrocitás után valami talán változni fog. Hiszen Trump haverjával nem árt legalábbis jóban lenni, pláne, ha az illetőt Oroszországban és Kínában is tisztelik, és ahogy ez kinéz, ha így megy tovább, mindjárt megkapja a Nobel-békedíjat és az Év embere lesz a Time magazin címlapján, de addig is a napnál világosabb, a Holdról és a Marsról egy­aránt látszik, hogy a csávó előre gondolkodik, a hülyék helyett is.

Akik azért annyira nem hülyék, hogy ne látnák, hogy Euró­pa Amerikához hasonlóan a lázadás küszöbén áll, mert lassan, de biztosan mindenki ráeszmél, hogy a kést jobb a konyhában használni, mint a nyílt utcán, és hogy az édesanyja nő.