Húsz évvel ezelőtt a Bagdad melletti Abu Ghraib katonai börtönből szörnyű képek kerültek napvilágra. A képeken amerikai katonák, zsoldoscégek alkalmazottai kínozták, bántalmazták és sok esetben meg is ölték a foglyokat. Meztelenre vetkőztetve, pórázon sétáltatták őket a folyosón, elektromos árammal történő kivégzést színlelve ijesztgették őket vagy fajtalankodásra kényszerítették a sok esetben ártatlan rabokat.

Az, hogy ehhez hasonló szörnyűségek Németországban is előfordulhatnak, minden képzeletet felülmúl. 

A korábbi börtönorvos, Katharina Baur ugyan már egy éve jelentette a bajor igazságügyi minisztérium illetékes osztályának, hogy az úgynevezett különleges biztonságú magánzárkákba zárt őrizetesek látogatásai során milyen túlkapásokat és kínzásra utaló körülményeket talált.

Ezekbe a zárkákba az olyan rabokat zárják be, akik önmagukra veszélyesek, azaz öngyilkosság gondolatát nyilvánították ki, el akartak menekülni, megtámadták a személyzetet vagy egyszerűen csak nem tartották be szabályokat. Az ilyen cellákban általában legalább egy matrac van, amin aludni lehet, a vécé egy a padlóba vájt latrina. Semmi más. A rabok itt csak egy nadrágot kapnak. A cellákat ezenkívül 24 órán át kamerával is megfigyelhetik.
Az orvosnő ezekben a gablingeni magánzárkákban megdöbbenten látta, hogy „a foglyok nyolcvan százalékának nincs matraca, és teljesen meztelenek”. 

Ezután jegyzeteket készített a rabokkal folytatott bánásmódról. Olyanok is voltak közöttük, akiknek eszük ágában sem volt az öngyilkosság, és semmilyen erőszakos cselekményt sem követtek el. Voltak olyanok, akiket a hatályos szabályok ellenére – legfeljebb három nap helyett – három hétre is bezártak a bunkernek csúfolt, elsötétített cellába, vécépapír és matrac nélkül. 

 Az állandó sötétség miatt az emberek bioritmusa felborult, az sem tudták, hogy mikor van nappal vagy éjszaka. A matrac nélküli, puszta betonon fekvés miatt az emberek testét véraláfutások és felfekvés okozta sebek borították. Kiderült, hogy a rabokat az intézet helyettes igazgatónője záratta be a bunkerba. Az őrök közül sokan tudták, hogy ez többnyire jogtalan volt, de nem mertek szólni. A főnökük ellen nem mertek fellépni, mert őket is megfélemlítette. A személyzet hangulata katasztrofális volt, mert féltették az állásukat, és senki sem törődött a borzalmas helyzettel.

Az orvosnő jelentése után a minisztérium kínzás elleni bizottsága kiszállt ugyan a gablingeni börtönbe ellenőrzésre, de addig váratták őket a bejáratnál, amíg a kollégák a cellákba vissza nem tették az oda tartozó tárgyakat. Azokat a cellákon kívül az ajtók mellett tárolták, hogy egy esetleges ellenőrzéskor kéznél legyenek.

Az orvosnő mellett egy ügyvédnő, Alexandra Gutmeyr is jelentette a börtönviszonyokat az augsburgi ügyészségnek és a müncheni főügyészségnek. Az egyik legmodernebb, 600 férőhelyes bajor börtönben 250 fegyőr lát el szolgálatot. Az időközben hivatalban elkövetett testi sértések gyanúja ­miatt elindított nyomozás középpontjában az igazgatóhelyettes mellett egy 9-10 fős, különlegesen kiképzett biztonsági smasszercsoport áll, akik a gyanú szerint ezeket a túlkapásokat a főnöknőjük utasítására végezték el. Az eljárás idejére nyomozást végző augsburgi ügyészség az intézet igazgatónőjét is felmentette a munkavégzés alól, noha ellene nem merült fel eddig semmilyen gyanú.

Az október végén a börtönben tartott razzia eredményességét a nyomozók úgy készítették elő, hogy a dolgozókat szolgálati megbeszélésre hívták össze, így a bejáratnál gyorsan bejutottak az épületbe, ahol az elképedt fegyőröknek megmutatták a házkutatási parancsot és azonnal be is gyűjtötték azok mobiltelefonját kiértékelés céljára. A hírek szerint találtak is rajtuk bizonyítékokat.

Georg Eisenreich bajor igazságügyi miniszter október 31-én tartott sajtótájékoztatóján elmondta, hogy a tavaly beérkezett jelentést az illetékes osztály továbbította ugyan az augsburgi ügyészségnek, de őt nem tájékoztatták a gablingeni túlkapásokról. Az ügyészség nyomozott is, de nem talált semmilyen „büntetőjogilag értékelhető viselkedést”. A minisztérium későbbi ellenőrzései sem vezettek eredményre. Valószínűleg a fent említett várakoztatások következtében lehetővé vált „rendcsinálás” miatt. A panaszok számának növekedése miatt a miniszter beismerte, hogy alaposabb ellenőrzésre lett volna szükség. A miniszternek, akit politikai felelősség terhel, nemsokára a parlamentben kell beszámolnia az ügyről.

Ennek a sajnálatos és a bajor büntetés-végrehajtásra ­rossz fényt vető ügynek van azonban egy olyan vetülete, ami minket is érint. 

Vannak olyan esetek, hogy a kiadatás előtt írásban kérik a magyar hatóságoktól, hogy garantálják a biztonságos elhelyezést és az emberséges bánásmódot a kiadni óhajtott gyanúsítottnak vagy őrizetesnek.

A német eljárásjog értelmében egy elítéltet egy másik országban elkövetett bűncselekmény miatti kiadatási kérelemre át lehet adni és a helyben kiszabott büntetésének letöltésétől el lehet tekinteni. Vagy van olyan eset is, amikor a német hatóság egy magyar elítéltet büntetésének legalább fele letöltése után át akar adni a magyar hatóságnak, hogy ott töltse le a maradékot.

De ha Németországban olyan börtönviszonyok lehetségesek, mint Augsburg-Gablingenben, akkor ne mutogassanak ránk felemelt mutatóujjal. Söprögessenek csak a saját házuk előtt!

A szerző újságíró (München)