Van az a verzió, hogy idő tulajdonképpen nincs is. Az emberiség egy ideje mégis piszkálja. Azaz elképzelhető, hogy a ninccsel vacakol, a semmit birizgálja. Ami elég felesleges időtöltésnek tűnik. Ám ennek felismerése – úgy tűnik – időbe telik, a jelek szerint huzamosba vagy mibe. Nekem mondjuk viszonylag gyorsan ment, és elég régen történt, amikor rádöbbentem, hogy pillanatnyilag jó ötletnek tűnt, de most már sürgősen abba kellene hagyni. Azóta évente kétszer sírva könyörgök az ügy érdekében, mindhiába, falra hányt borsó. Egy darabig (ideig) azt hittem, egyedül vagyok, de aztán kiderült, hogy nem, a kilencvenszázalékos abszolút többség részecskéjeként a Holdról is látszom.
Az óraállítgatásról beszélek természetesen. Aminek a története érdekes, a jelene felettébb idegesítő.
Az óraátállítás ötlete elsőként 1895-ben merült fel, bár a téma kapcsán időről időre (miként másként) felmerül Benjamin Franklin 1784-es megállapítása, amely szerint amennyiben hamar nyugovóra térünk, spórolhatunk a gyertyával, de ez az észrevétel még nem járt komolyabb következményekkel.
Igazából még az a törvényjavaslat sem, amit 1908-ban terjesztettek az angol alsóház elé, pedig akkor kellett volna hozzányúlni a nagymutatóhoz és a csúcson abbahagyni az egész macerát, mivel az indoklás az volt, hogy az emberek munka után tovább élvezhessék a napocska áldásait.
Aztán oly sok minden máshoz hasonlóan ez is háborús vívmányként vonult be a történelembe. 1916-ban a Német Császárságban és az Osztrák–Magyar Monarchiában léptek egy katonásat, és az óra átállításával sikerült is némi energiát megtakarítani (gázlámpák, villamos áram). A siker láttán a gesztust lenyúlták az addig tökölődő britek és az amerikaiak is.
A háború után viszont visszaállt a régi rend, egészen a második világégésig, amikor újra bevezették, hogy a béke beköszöntével megint eltöröljék, és ez így ment tovább kisebb-nagyobb válságok beköszöntével és elmúltával.
Nálunk kísérleteztek vele az ötvenes években, aztán 1980-ban újra (ekkor azonban, ha esetleg azóta elfelejtettük volna, még egy hónappal rövidebb volt a nyári időszámítás), végül ’96-ban jött – az eddigi – végső csapás. Mert bár azóta
világossá vált, hogy az esetleges energiamegtakarítás manapság már elenyésző, az alváskutatók és az orvosok a hajukat tépik, a nép meg Európa-szerte egyenesen gyűlöli, csak nem sikerül megszabadulnunk tőle. Nem úgy, mint a törököknek, a braziloknak és az oroszoknak, akik – még mielőtt egyébként is összebútoroztak volna – fogták a szivacsot és letörölték a táblát.
Mindeközben kissé északnyugatabbra odáig jutottunk, hogy a nyomást nagy nehezen érzékelve és felfogva az Európai Parlament 2019-ben döntött az óraátállítás eltörléséről.
Ha jól számolom, ennek minimum öt éve.
Azóta megy a jogászkodásba oltott szerencsétlenkedés, merthogy tagállami döntés szükségeltetik, de végül majd közös uniós döntés is. Na ehhez képest a szovjet típusú bürokrácia maga volt a gördülékenység. És addig is, míg valaha véget ér a vajúdás és megszületik a kisegér, van miért izgulnunk.
Mert ha például úgy döntenének a nagyokosok, hogy na jó, akkor álljon vissza a régi rend, akkor csöbörből vödörbe. Mert akkor nem csak az lenne, mint most, hogy iszonyatos káromkodások közepette botorkálok ki a veteményesből a vaksötétben délután ötkor, miközben a nem létező éghajlatváltozásnak köszönhetően éppen húsz fok van, de még a nyáresti örömök is kurtábbak lennének.
Reményt ad ugyanakkor, hogy az európai polgárok elsöprő többsége az évi kétszeri macera ellen szavazna és a nyári időszámítást preferálja. Az országonkénti arányokat tükröző lista végén a görögök kullognak, de ezt megértem. Ha egész nap Santorinin kellene üldögélnem, engem sem érdekelne, hogy hány óra van. Legalább annyira nem, mint amennyire az unió vezetőit az, hogy az emberek mire szavaznak és miből van elegük.
És még olyan is van, hogy aki időt nyer, életet nyer. Elképzelhető például, hogy hamarosan akár ötven perc múltán is sikeresen lehet újraéleszteni az emberi agyat. Méghozzá úgy, hogy az életfenntartó rendszerbe bevonják a májat is, mivel kiderült, hogy ez a méregtelenítő, fehérjetermelő, vércukorszint-stabilizáló csodaszerv döntő szerepet játszik a szívmegállás utáni újraélesztésben és az agy védelmében. Legalábbis kínai tudósok erre a következtetésre jutottak tizenhét tibeti törpesertéssel végzett kísérletük során.
