Látványos vereséget szenvedtek a demokraták olyan életkori, nemi, etnikai csoportokban is, amelyeket papírforma szerint nyer­niük kellett volna. Mi most csak beszéljünk a latin szavazókról és a „rozsdaövezet” lakóiról, két olyan közösségről, amelyeket Harrisnek feltétlenül meg kellett volna szólítania. Előzetesen, még Biden lemondatásakor egyáltalán nem tűnt reménytelen vállalkozásnak az sem, hogy a demokraták esetleg elhódítják Texast és Floridát. Ebben az esetben Harris nem függött volna olyan mértékben a csatatérállamoktól, hiszen az említett két állam elektorszáma igen magas, sokat hozott volna a konyhára.

A demokrata reményeket növelte, hogy 2020-ban Texasban Biden majdnem beérte Trumpot, Floridában pedig az erős republikánus kormányzó ellenében is remélhettek valamit a demokraták a hurrikán okozta válsághelyzet miatt. Ehhez képest Trump végül nagy fölénnyel nyerte mindkét államot, elsősorban azért, mert a latin-amerikai származású texasiak, illetve a floridai kubaiak ahhoz eléggé nagycsaládosok, katolikusok és hagyománytisztelők, hogy átlássanak Harris üres lózungjain. A „rozsdaövezetben” időközben több csatatérállam is főszerepet kapott. Itt végül az derült ki, hogy Trumpnak 2024-ben sokkal több a híve a fehér munkások között, mint Harrisnek. Összességében tehát kiderült, hogy sem a latin, sem a fehér munkások számára semmilyen érdemi ajánlatot nem tudtak tenni a demokraták, ez pedig végül halálos méregnek bizonyult Harrisék számára.

Őszintén beszélni kell arról is, hogy Kamala Harris egyszerűen rossz jelölt volt. Az Egyesült Államokban alighanem egy kiváló adottságú, okos és ravasz nőt fognak majd első ízben megválasztani, nem pedig a két lábon járó unalmas középszert. Harris továbbá nem fehér, hanem színes bőrű és indiai származású, a nagyvárosokon kívül ez sem mindenütt a legjobb ajánlólevél. Arról se feledkezzünk meg, hogy a politikailag évek óta impotens Joe Bident túl későn vették le a sakktábláról, Harrist pedig már nem lehetett felépíteni.

Éppen ezért konkrét terveket, jövőképet és stratégiát sem vázolt, míg Trump semmi másról nem beszélt, csak ilyesmiről. 

Végezetül két fontos témát Harris alapszinten sem tudott kezelni: a bevándorlást és a munkahelyteremtést. Ezekben viszont Trump valóságos szakértő, 2016-os és mostani kampányát is jelentős részben erre a két témára építette.

A demokrata bukás hátterében új elemként jelent meg, hogy a demokraták nem tudták önmagukat választási párttá szervezni. Olcsó hatásmechanizmusaik, gyér üzeneteik, ideo­lógiai rögeszméjük miatt idejekorán beragadtak a saját kalitkájukba. A republikánusok azonban már a jelöltállítás idején eldöntötték egymás között, hogy Trump tényleges esélyese az elnökválasztásnak, így tényleges kihívója nem is maradt a politikai jobboldalon. Aki bírálta, megjegyzéseket tett rá, időközben elhalkult, esetleg az alelnökének szegődött, vagyis a párt mai és leendő nagyágyúi is elfogadták személyét és politikáját. 

Trump köré továbbá mozgalmat vontak az amerikai konzervatívok, és ha a mostani győzelem valamennyi tényezőjét megvizsgáljuk, ezt érezzük a leginkább döntőnek. Hosszú éveken át egyben maradt a tábor, jelölőgyűlésekre jártak, olvasták a jobboldali portálokat, élénk társasági életet éltek, jól mozgósítottak, eljutottak olyanokhoz, akiknek az életkörülményeit, problémáit a demokraták egyáltalán nem ismerték.

A nyugati világ jobboldali pártjainak muszáj milliók számára vonzóvá tenni a szuverenista, nemzeti politikát, a jó hír pedig az, hogy ennek a módszertana világos és megvalósítható. Mostantól mindenki az Egyesült Államokat figyeli éber tekintettel, egészen biztos ugyanis, hogy 2025 olyan globális változásokkal kecsegtet, amelyekre régóta várunk. Szerencsére az álomból együtt sikerült kilépni, és Donald Trump második elnöksége az újrakezdés és a remény négy esztendeje lesz valamennyiünk számára.