Kissé ijesztő úgy olvasni két skót szerző, Gerry Docherty és Jim MacGregor könyvét, amely nemrég A titkos elit címmel jelent meg magyarul, hogy közben az ukrajnai fejleményeket követjük, belegondolva azok évtizedekre visszanyúló előzményeire is. Ez a vaskos munka – eredeti címe: Rejtett történelem – annak hátterét tárja fel, hogyan sodorta a világot az első világháborúba az angolszászok globális uralmának megőrzésére esküdött elit, amely így közvetve utat nyitott annak következményeihez, a második világháborút megelőlegező Párizs környéki békeszerződésekhez is, beleértve a csak nekünk fájó Trianont.
Azért ijesztő rávetíteni mindezt Ukrajnára, mert a két történetben számos párhuzamosság figyelhető meg – leszámítva a megváltozott világpolitikai körülményeket. Ahogy százhúsz évvel ezelőtt – hiszen az első világháború előkészítését már évtizeddel korábban megkezdték – a kis Belgiumot jelölték ki ütközőállamnak az akkori fő ellenség, Németország ellenében, úgy a mi századunkban a méretesebb Ukrajnát mai fő ellenségükkel, Oroszországgal szemben. Ugyanúgy altatták az 1900-as évek elején, jó szándékot mímelve a németeket, lefékezve a flottafejlesztésüket, ahogy a Nyugat a 2014–15-ös, bukásra ítélt minszki egyezményekkel altatta az oroszokat. Ugyanúgy adták a lovat a Monarchiát provokáló szerb szélsőségesek, valamint a németekkel szembeni francia revansizmus alá – ma is jól ismerős módszerrel avatkozva be szövetségeseik belügyeibe –, ahogy az ukrán nacionalizmust is felhasználták a saját céljaikra. Nemkülönben a bankokat és a háborúpárti sajtót.
Sok minden persze megváltozott. Az angolszász világ vezető erejét 1945 óta az Egyesült Államok jelenti. Azoknak, akik váltig tagadták, hogy Washington proxyháborút folytatna Ukrajnában – vagyis valójában a saját pénzén és fegyvereivel úgy konfrontálódik Oroszországgal, kistestvérként maga mellé vonva Európát, hogy a harcot ukrán „élőerővel” vívatja meg –, most azzal kell szembesülniük, hogy a gyökeres változásokat hozó Donald Trump egyenesen kiszorítja az ukrán vezetőt a tervezett rendezésből.
Érezteti Volodimir Zelenszkijjel, hogy ez a nagyok dolga, nem egy kitartotté, akinek ráadásul tavaly lejárt az elnöki mandátuma. Előbb beszélt Vlagyimir Putyinnal, Zelenszkijt utólag tájékoztatta. Ukrajna eszköz, felvonulási terület, amely a szemünk előtt válik mellékszereplővé a saját életében.
Az ügyes manipulátor valós, olykor jól érthető félelmekre épít. Ezeket a legkönnyebb kihasználnia és a saját céljaira fordítania. A szerbek annak idején nem nyelték le, hogy a Monarchia annektálta Bosznia-Hercegovinát. Orosz közvetítéssel fel lehetett őket tüzelni. A lotaringiai származású Raymond Poincarét azzal lehetett hadrendbe állítani, hogy a poroszok évtizedekkel korábban elfoglalták a szülőföldjét, elvéve a szülőházát is. A kutyáját elnevezte Bismarcknak, és Elzász-Lotaringia francia visszaszerzéséért harcolt. Ezek ugyanúgy érthető sérelmek, mint amilyenek a magyar vezetést is fűtötték Trianon után. Csakhogy a titkos elit a maga céljára használta fel Poincarét, sikerrel támogatva őt békepárti ellenfelével szemben az 1913-as francia elnökválasztáson. Ugyanúgy használták fel, ahogy a kétezres évektől kezdve a Nyugat – elsősorban az Egyesült Államok, európai segítséggel – az ukránoknak az oroszokkal szembeni sérelmeit és revansvágyát.
Az (egyelőre?) visszavonult Victoria Nuland, az egyik legkártékonyabb amerikai kormányilletékes, akinek férje Robert Kagan, a világ amerikanizálásának vezető ideológusa a saját kezével osztogatott szendvicseket a kijevi Majdanon. A lengyel Nie értesülései szerint Radoslaw Sikorski egykori és jelenlegi lengyel külügyminiszter diákcsereprogramnak álcázva kiképzésre hívta országába az ukrán szélsőséges Jobb Szektor milicistáit. (Sikorski felesége Anne Applebaum, újságírói-történészi fedésben működő, Orbán-gyűlölőként is ismert háttérhatalmi szereplő, a 2022-es magyarországi választásokba is beavatkozó Action for Democracy tanácsadó testületének volt tagja. Érdekesen festhet egy kerti sütögetés a Kagan–Nuland és a Sikorski–Applebaum házaspárral. Jó esetben csak a sülteket osztják fel, nem rögtön fél Európát.) Európában másutt is vannak az oroszokkal kapcsolatos valós félelmek, különösen a balti államokban és a lengyeleknél. Erre is lehet alapozni.
A kiprovokált háború gondolatmenete persze csak részben magyarázza a 2022. február 24-i orosz inváziót, és nem ment fel senkit számos későbbi háborús cselekmény alól. De világossá vált, hogy Oroszországot az ukránoknak nyújtott, dollárban számolva százmilliárdos nagyságrendű támogatással és szankciók sorával sem lehet térdre kényszeríteni. Az elhúzódó háború sokkal alkalmasabb az ukránok kivéreztetésére, mint az összehasonlíthatatlanul több erőforrással rendelkező Moszkva megtörésére. A tévéképernyőkön Zelenszkij kialvatlannak és zaklatottnak tűnik, a követelőzést fatalista siránkozással váltogatja, míg Putyint nehéz kihozni a sodrából. Utóbbi kivárta, amíg a javára alakulnak az amerikai fejlemények, Trump lép Joe Biden helyébe. Kivárja azt a pontot is, amikor arcát mentve hátrálhat ki a háborúból, további irtózatos költségektől és áldozatoktól kímélve meg az ilyenekhez egyébként történelmileg hozzászokott népét.
Trump hatalomra jutásával óriásit változott az amerikai megközelítés és a világ. Európa nem áll jól. A múlt hét eleji párizsi „csúcsok” valójában a pálya szélére szorítottak kínos összejövetelei voltak többek között a német kancellár részvételével, akit azóta nyelvtani múlt időbe helyeztek a Bundestag-választások. Európa nem is tudja, mit akar, vannak, akik továbbra is küldenék a „békefenntartó” vagy akármilyen csapatokat.
Ma éppen három éve várunk a békére, de ezalatt leginkább nyugalmat értünk, az öldöklés befejezését a szomszédunkban – beleértve kárpátaljai nemzettársaink szülőföldjét –, a sokunkat sújtó káros gazdasági hatások megszűntét. Oroszországot előbb-utóbb vissza kell engedni a világpolitikába és -gazdaságba (meg az élsportba). Ha valakit ebben is csak az a szándék vezényel, hogy kárt okozzon Moszkvának, ám legyen: a kínaiakat csak az oroszok visszaengedésével tudja majd leválasztani róluk.
Az ilyen számításokban tekintélyes Rand Corporation ötszáz–ezer milliárd dollárra becsüli az ukrán újjáépítés költségét. Ez roppant nagy összeg, ennyije Európának nincs, Ukrajna felvétele az unióba pedig számos oknál fogva délibáb vagy egyszerűen csak rossz vicc. Trump márpedig leginkább Európára hagyná Ukrajnát, ami annyiban teljesen jogos, hogy országának másutt vannak nagyobb feladatai: főleg Kínával. Egy dolog biztos.
Akárhogyan zárul is le a háború, mi maradunk itt a szomszédban Ukrajnával vagy akárhogy hívják majd egyszer, nem Amerika. Egyszer valamikor nem lesz már Trump, Putyin és Zelenszkij sem, ám magyarok és ukránok lesznek.
Ezért is vagyunk olyan rendezésben érdekeltek, amely az 1994-es budapesti memorandummal és a 2014–15-ös minszki egyezményekkel ellentétben hosszabb távú megoldást, nyugalmat garantál. A valóban tartós tűzszünet jobb egy rossz, rákényszerített békemegállapodásnál, amely újra és újra a rendezetlen számlákat hívná elő, mint a XX. századi Európában. „A háborúk nem csak úgy megtörténnek, mint holmi kis összetűzések. A háborúkat finanszírozni kell, és a pénzt kamatostól vissza kell fizetni”– írja Docherty és MacGregor. A visszafizetést képletesen is érthetjük, nem csak dollárban.
