A hazaárulók és komplett idióták narratívája ma: vannak a rossz, aljas, megbízhatatlan, becstelen, csak ártani akaró és a világ lerohanására készülő oroszok, és vannak a hótiszta, megbízható, ártatlan, mindig és mindenkinek csak jót akaró nyugatiak, no meg az ugyanilyen ukránok.
A rossz oroszok nagyszabású propagandát fejtenek ki, beavatkoznak mindenhol mindenki választásaiba és a titkosszolgálataik ott ártanak, ahol tudnak, a jó nyugatiak és ukránok soha, semmilyen propagandát nem fejtenek ki sehol, eszük ágában sincs beavatkozni soha, semmilyen választásokba, a titkosszolgálataik pedig szintúgy hótiszták és ártatlanok, elő nem fordulhat például, hogy egy szövetséges ország kormányára dolgoznának.
Ennek a narratívának pontosan a fordítottját vitték ugyanezek (vagy ugyanezek felmenői) negyven éven át, a Kádár-rendszerben. Akkor minden ugyanez és ugyanilyen volt, csak fordítva: az oroszok voltak a jók és a Nyugat a rossz. Az oroszok védték a békét, amit reggeltől estig a Nyugat veszélyeztetett. Hadd idézzem ide annak a narratívának legtökéletesebb összefoglalóját, amelyet Csicsó törzsőrmester elvtárs fejtett ki 1984 augusztusában, az ercsi laktanya alakuló terén, amikor elméleti oktatást tartott nekünk a világ helyzetéről. Így fogalmazott:
– Az imperialistáknak odab…szunk acsással! S ha ez nem elég, kapnak a pofájukba töpfével!
Megfejtés, gyengébbek kedvéért: acsás: atomcsapás. Töpfe: tömegpusztító fegyver.
Ma pontosan ugyanez a cizellált narratíva dívik, csak most az oroszok kapnak majd a pofájukba acsást és töpfét. És addig is, rendíthetetlenül küzdünk a titkosszolgálataik és a propagandájuk ellen.
Ezt a „harcot” viszik ma hazaáruló gazemberek és a velük szoros szövetségben álló komplett idióták. A hazaáruló gazemberek tenyészhelye az ellenzék köreiben, illetve az ellenzéki sajtó berkein belül keresendő és található.
És ezen a ponton engedjenek meg egy kis személyes kitérőt: a kilencvenes évek elején vagyunk. Néhány novellám már megjelent a Mozgó Világban. Egyszer a szerkesztőségben üldögélő MGP-vel futottam ott össze, és nagyon megdicsért, én pedig tíz centivel a föld felett jártam napokig. Aztán első cikkeimet a 168 Órának küldtem el, Mester Ákosnak, aki azonnal közölte is valamennyit, és biztosított róla, hogy nálam tehetségesebb fiatal szerző talán még nem is volt a hazában. Aztán ugyanerről biztosított Andrassew Iván, Bächer Iván, Szűcs Gábor (Kurir) és így tovább. Majd felhívott egy nap Ungvári Tamás, és közölte, hamar döntsem el, hová szeretnék kimenni ösztöndíjjal, melyik amerikai „képzésre”, mert nekem ott a helyem. Majd megérkezett hozzám egy szép napon a Das Magazin , kétoldalas interjút készítettek velem, mint a „kelet-európai rendszerváltó fiatalok” egyik csodájával, egész alakos fényképen mosolygok az újságban azóta is.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!