Bölcsesség a háborús sodródásban

Vélemény

Robert C. Castel: Bölcsesség a háborús sodródásban

A sarkunkat megvetve a rögben parancsoljunk megálljt a történelemnek!

Robert C. Castel

háború nato geopolitikai konfliktus válság bizonytalanság történelem európa 2026. 04. 11. 6:49

Fotó: AFP/MANDEL NGAN

A kortárs geopolitika legveszélyesebb tévképzete nem az, hogy a háború elkerülhetetlen, hanem az, hogy továbbra is valami egzotikus rendellenesség, amelyről illik beszélni, de amellyel komolyan számolni már illetlenség. Három évtizeden át Európa és vele együtt a nyugati világ jelentős része úgy tett, mintha a nagy államközi háború nem megszűnt volna, hanem egyszerűen kiment volna a divatból. Mintha a történelem egyik legmakacsabb jelensége puszta rossz szokás lett volna, amelyről a civilizált ember leszokik, ha elég sok nemzetközi jogot, elég sok posztmodern politikaelméletet és elég sok woke-frázist gyárt hozzá.

Ez a gondolatmenet most a szemünk láttára hullik darabokra. Nem azért, mert egyetlen válság mindent felülírt, és nem is azért, mert egyetlen agresszor hirtelen kimozdította a világot a nyugalmi helyzetéből. A baj mélyebb ennél.

Katonai, politikai, technológiai és stratégiai trendek hosszú sora fut össze ugyanabba az irányba. Ez az irány pedig nem a tartós békéé, hanem a nagy háború újbóli valószínűségéé.

A poszthidegháborús korszak legnagyobb szellemi rászedése az volt, hogy a feltételes állapotot adottságnak tüntette fel. A béke nem természeti törvény volt, hanem egy sajátos erőegyensúly, egy pillanatnyi amerikai fölény, egy sajátos gazdasági globalizáció és egy sajátos stratégiai önfegyelem mellékterméke. Az úgynevezett történelem vége valójában nem a történelem vége volt, hanem egy rendkívüli történelmi zárójel. A nyugati elitek azonban úgy rendezkedtek be benne, mintha örökös lakcímkártyát kaptak volna. Pedig semmi ilyenről szó sem volt. Ennek az lett a következménye, hogy

a kemény erő kérdése háttérbe szorult, a szuverenitást valami ósdi reflexnek tekintették, az államközi háborút pedig – különösen Európában – irracionálisnak, tehát valószínűtlennek minősítették.

Itt érdemes megállni egy pillanatra.

A nemzetközi politikában ugyanis az irracionálisnak kikiáltott dolgoknak megvan az a rossz szokásuk, hogy időről időre mégis megtörténnek. Hogy miért? Azért, mert a geopolitika – a játékelmélettel ellentétben – nem ismer racionalitást. Legfeljebb ennek a mostohatestvérét, a célracionalitást. A célok meghatározása a különböző aktorok által pedig igen gyakran csupán annyira racionális, mint egy öngyilkos embernyelő nyugdíjbefizetései.

Az orosz–ukrán háború nem egyszerűen egy konfliktust hozott vissza a kontinensre, hanem visszahelyezte a háborút a politika hétköznapi eszközei közé.

Az államok gyorsan átalakuló stratégiai reflexeit nem a nyilatkozatokból, hanem a költségvetésekből lehet kiolvasni. Márpedig a költségvetések manapság igen csúnyán beszélnek. A katonai kiadások világszerte emelkednek, Európa pedig olyan tempóban fegyverkezik újra, amilyenre évtizedek óta nem volt példa. Készleteket halmoznak fel, lőszergyártást bővítenek, mozgósítási terveket porolnak le, polgári védelmet szerveznek újra, a sorkatonaságról folytatott viták pedig már nem a múzeumi vitrinek mögül szólnak vissza, hanem a fősodrú politikai diskurzusból. Ez nem önhitt magabiztosság. Ez a félelem legegyértelműbb megnyilvánulása.

A másik baljós fejlemény a revizionista logika visszatérése.

A nagy háborúk valószínűsége mindig akkor nő meg, amikor egyes hatalmak úgy érzik, hogy az erő alkalmazása nemcsak lehetséges, hanem eredményes is lehet. A probléma nem pusztán az agresszió ténye. A probléma az a hit, hogy az agresszió működhet.

Ha egy revizionista szereplő azt látja, hogy a Nyugat megosztott, lassú, belső vitákkal bénított, akkor a kockázatvállalás hirtelen racionálisabbnak látszik. A háború ilyenkor nem őrültségnek, hanem számított szerencsejátéknak tűnik. Márpedig a történelem tele van olyan vezetőkkel, akik birodalmi rulettet játszottak, és az első néhány pörgetésből hibás következtetéseket vontak le. Azt is érdemes szem előtt tartani, hogy a háború mint „agresszió” egy aránylag új gondolat, ami szembemegy a történelmi gyakorlattal.

Mindehhez járul még az elrettentési stabilitás eróziója. A fegyverzet-ellenőrzési mechanizmusok sorra gyengültek vagy omlottak össze, a stratégiai átláthatóság csökken, a nagyhatalmak egyre inkább kétértelmű jelzésekkel, ködös „vörös vonalakkal” és a szélsőséges kockázatvállalás különböző változataival operálnak. A nukleáris elrettentés továbbra is létezik, de a stabilitási tartalékai szűkülnek. Az elrettentés soha nem úgy omlik össze, hogy az illetékes osztály kiteszi az ajtóra a táblát, miszerint mától zárva. Többnyire félreszámítás, téves jelzés, elrontott olvasat vagy túl gyors döntési ciklus viszi a falnak. A katasztrófa ezen a téren rendszerint nem fokozatos, hanem hirtelen következik be.

Ráadásul

a világ konfliktusokkal telített. Európa, a Közel-Kelet és az indo-csendes-óceáni térség nem különálló vitrinekben sorakozó válságok, hanem egymásra ható hadszínterek. Egyetlen ilyen regionális háború már átrendezi az energiaárakat, a hajózási útvonalakat, a fegyverszállításokat, a szövetségi prioritásokat, a belpolitikai számításokat.

A válságok összekapcsolódnak, és ezzel új ösztönzőket teremtenek más szereplők számára. A nagy háborúk ritkán születnek a békéből, deus ex machina. Sokkal gyakrabban nőnek ki a túlzsúfolt instabilitásból, a regionális háborúk összefolyásából.

Európa egy külön fejezet. A kontinens hosszú ideig békeprojektként beszélt önmagáról, ma pedig egyre inkább biztonsági szereplőként kénytelen viselkedni. Ez nem pusztán intézményi fordulat, hanem mentális átalakulás. A honvédelem fontosságának visszatérése, a hadiipar felpörgetése, a lőszergyártás növelése, a rezilienciáról és a három-öt éves háborús időhorizontokról szóló diskurzus mind ugyanabba az irányba mutat. Amikor a békeidő államai elkezdenek háborús időben gondolkodni, akkor a háború már félig-meddig szükségszerűvé vált a fejükben.

És itt jön a következő probléma, a szövetségi bizonytalanság.

Az Egyesült Államok európai elkötelezettségével kapcsolatos kételyek, a NATO-n belüli teherviselési viták, a stratégiai fókusz áthelyeződése mind olyan zajt keltenek a rendszerben, amit az ellenfelek könnyen félreolvashatnak. A bizonytalanság két irányban mérgez.

Az egyik oldalon agresszióra csábíthat, mert felveti a kérdést, hogy vajon a szövetségesek, ha kell, tényleg segítenek-e. A másik oldalon megelőző túllépésekre ösztönözheti a szövetségeseket, mert felmerül bennük, hogy most kell cselekedni, amíg még van külső támasz. A geopolitika köde nem tompítja a veszélyt, hanem megsokszorozza.

Mindehhez hozzáadódik az ipari tömeghadviselés logikája. A modern háborúkat nem csupán a lövészárkokban, a műholdak alatt vagy a parancsnoki központok képernyőin vívják. A csaták és a háborúk gyakran a tervezőasztalokon, illetve a gyárakban dőlnek el. A lőszerhiányok, a termelési szűk keresztmetszetek, a védelmi ipar újjáépítésének hosszú ideje mind azt üzeni, hogy a jövő konfliktusait nem lehet pusztán technológiai csodavárással megnyerni. Ha egy állam ma gyengébb, de néhány év múlva erősebb lesz, akkor az ellenfele számára megnyílhat a korai cselekvés csábítása. A sebezhetőségi ablak nem elméleti játék, hanem nagyon is gyakorlati ösztönző a megelőző lépésekre.

Az új, destabilizáló technológiák sem megnyugtatóbbá, hanem veszélyesebbé teszik a képletet. A drónok, a kiberműveletek, a precíziós csapások és a mesterséges intelligenciával támogatott felderítő rendszerek azt az illúziót kelthetik, hogy a háború korlátozható, a lépcsőfokok ellenőrizhetők, az eszkaláció menedzselhető. Ez az egyik legveszélyesebb modern tévhit.

Minél inkább kontrollálhatónak látszik a háború, annál vonzóbbá válik a döntéshozók szemében. És annál valószínűbb, hogy kicsúszik a kezükből.

A belpolitika sem a fék, hanem egyre gyakrabban a gázpedál. A presztízspolitika, a legitimitási gondok, a polarizáció, a gyenge kezű vagy szorult helyzetű vezetők mind a külső konfrontáció irányába tolhatják a rendszereket. A háborúkat olykor nem azért választják, mert nélkülözhetetlenek, hanem mert belpolitikailag hasznosnak tűnnek. Az államférfi és a hazardőr közötti különbséget ilyen pillanatokban rendszerint már csak a következmények szokták eldönteni.

A legfontosabb kérdés tehát az: a nagy háború elkerülhető-e? A gond ott kezdődik, hogy azok a strukturális gátak, amelyek korábban valószínűtlenné tették, egyszerre gyengülnek.

Újrafegyverkezés, revizionizmus, elrettentési zavarok, szövetségi bizonytalanság, technológiai illúziók, normák eróziója, ipari felkészületlenség és belpolitikai ösztönzők ugyanabba az irányba dolgoznak. A valódi veszély nem egyetlen tényezőben rejlik, hanem ebben az összetartó konvergenciában.

Az egyre gyorsuló háborús sodródás tagadhatatlan tény. A sodródás azonban még nem szükségszerűség. Az egymást erősítő trendek csupán a feltételeket teremtik egy kataklizmikus háborúhoz Európában. A kor kihívása: megtalálni a politikai bölcsességet ahhoz, hogy a sarkunkat megvetve a rögben megálljt parancsoljunk a történelemnek.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa