A másik baljós fejlemény a revizionista logika visszatérése. 

Ha egy revizionista szereplő azt látja, hogy a Nyugat megosztott, lassú, belső vitákkal bénított, akkor a kockázatvállalás hirtelen racionálisabbnak látszik. A háború ilyenkor nem őrültségnek, hanem számított szerencsejátéknak tűnik. Márpedig a történelem tele van olyan vezetőkkel, akik birodalmi rulettet játszottak, és az első néhány pörgetésből hibás következtetéseket vontak le. Azt is érdemes szem előtt tartani, hogy a háború mint „agresszió” egy aránylag új gondolat, ami szembemegy a történelmi gyakorlattal.

Mindehhez járul még az elrettentési stabilitás eróziója. A fegyverzet-ellenőrzési mechanizmusok sorra gyengültek vagy omlottak össze, a stratégiai átláthatóság csökken, a nagyhatalmak egyre inkább kétértelmű jelzésekkel, ködös „vörös vonalakkal” és a szélsőséges kockázatvállalás különböző változataival operálnak. A nukleáris elrettentés továbbra is létezik, de a stabilitási tartalékai szűkülnek. Az elrettentés soha nem úgy omlik össze, hogy az illetékes osztály kiteszi az ajtóra a táblát, miszerint mától zárva. Többnyire félreszámítás, téves jelzés, elrontott olvasat vagy túl gyors döntési ciklus viszi a falnak. A katasztrófa ezen a téren rendszerint nem fokozatos, hanem hirtelen következik be.

Ráadásul 

 A válságok összekapcsolódnak, és ezzel új ösztönzőket teremtenek más szereplők számára. A nagy háborúk ritkán születnek a békéből, deus ex machina. Sokkal gyakrabban nőnek ki a túlzsúfolt instabilitásból, a regionális háborúk összefolyásából.

Európa egy külön fejezet. A kontinens hosszú ideig békeprojektként beszélt önmagáról, ma pedig egyre inkább biztonsági szereplőként kénytelen viselkedni. Ez nem pusztán intézményi fordulat, hanem mentális átalakulás. A honvédelem fontosságának visszatérése, a hadiipar felpörgetése, a lőszergyártás növelése, a rezilienciáról és a három-öt éves háborús időhorizontokról szóló diskurzus mind ugyanabba az irányba mutat. Amikor a békeidő államai elkezdenek háborús időben gondolkodni, akkor a háború már félig-meddig szükségszerűvé vált a fejükben.

És itt jön a következő probléma, a szövetségi bizonytalanság. 

 Az egyik oldalon agresszióra csábíthat, mert felveti a kérdést, hogy vajon a szövetségesek, ha kell, tényleg segítenek-e. A másik oldalon megelőző túllépésekre ösztönözheti a szövetségeseket, mert felmerül bennük, hogy most kell cselekedni, amíg még van külső támasz. A geopolitika köde nem tompítja a veszélyt, hanem megsokszorozza.

Mindehhez hozzáadódik az ipari tömeghadviselés logikája. A modern háborúkat nem csupán a lövészárkokban, a műholdak alatt vagy a parancsnoki központok képernyőin vívják. A csaták és a háborúk gyakran a tervezőasztalokon, illetve a gyárakban dőlnek el. A lőszerhiányok, a termelési szűk keresztmetszetek, a védelmi ipar újjáépítésének hosszú ideje mind azt üzeni, hogy a jövő konfliktusait nem lehet pusztán technológiai csodavárással megnyerni. Ha egy állam ma gyengébb, de néhány év múlva erősebb lesz, akkor az ellenfele számára megnyílhat a korai cselekvés csábítása. A sebezhetőségi ablak nem elméleti játék, hanem nagyon is gyakorlati ösztönző a megelőző lépésekre.

Az új, destabilizáló technológiák sem megnyugtatóbbá, hanem veszélyesebbé teszik a képletet. A drónok, a kiberműveletek, a precíziós csapások és a mesterséges intelligenciával támogatott felderítő rendszerek azt az illúziót kelthetik, hogy a háború korlátozható, a lépcsőfokok ellenőrizhetők, az eszkaláció menedzselhető. Ez az egyik legveszélyesebb modern tévhit. 

A belpolitika sem a fék, hanem egyre gyakrabban a gázpedál. A presztízspolitika, a legitimitási gondok, a polarizáció, a gyenge kezű vagy szorult helyzetű vezetők mind a külső konfrontáció irányába tolhatják a rendszereket. A háborúkat olykor nem azért választják, mert nélkülözhetetlenek, hanem mert belpolitikailag hasznosnak tűnnek. Az államférfi és a hazardőr közötti különbséget ilyen pillanatokban rendszerint már csak a következmények szokták eldönteni.

A legfontosabb kérdés tehát az: a nagy háború elkerülhető-e? A gond ott kezdődik, hogy azok a strukturális gátak, amelyek korábban valószínűtlenné tették, egyszerre gyengülnek. 

Az egyre gyorsuló háborús sodródás tagadhatatlan tény. A sodródás azonban még nem szükségszerűség. Az egymást erősítő trendek csupán a feltételeket teremtik egy kataklizmikus háborúhoz Európában. A kor kihívása: megtalálni a politikai bölcsességet ahhoz, hogy a sarkunkat megvetve a rögben megálljt parancsoljunk a történelemnek.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa