Mindeddig büszke voltam arra, hogy ebből a nyugat-európai őrületből hazánk kimaradt. Egy olyan kormányunk volt, amely az új identitásokkal szemben a hagyományos keresztény és nemzeti értékek mellett köteleződött el. Az EU-val szembeszállva nem engedte be a migránsokat. Ellenállt a brüsszeli föderalista törekvéseknek. Nem vett részt Ukrajna Oroszország elleni háborújának pénzügyi támogatásában, nemet mert mondani az Oroszország elleni szankciókra. Azt pedig különösen ellenezte, hogy a NATO, esetleg az EU-tagországok csapatokat küldjenek Ukrajnába. A tűzszüneten és a békekötésen munkálkodott, ellenezte az ukrán nép áldozattá tételét a nyugat-európaiak mondvacsinált (a hadiipar profitérdekeltségét szolgáló) fenyegetettségének oltárán. Nemet mondott Ukrajna EU-tagságára, hiszen az az átlaghoz képest kevésbé fejlett tagországok számára igen súlyos anyagi következményekkel járna.

Magyarországra – kormányának okos, bátor és következetes politikájának köszönhetően – Európa és a világ nemzeti érzelmektől vezérelt politikai erői úgy néztek, mint követendő példaképre. Magyarország a nemzeti szuverenista erők középpontjává vált. Ráadásul a kormány, hogy ellensúlyozza a Brüsszellel fennálló konfliktust, sikeres külpolitikát folytatott: jó gazdasági és politikai kapcsolatokat épített ki a nagyhatalmakkal: Amerikával, Kínával és Oroszországgal. Mindennek most vége.

A kormánnyal való tömeges szembefordulás és elégedetlenség másik okának én egy vulgáris vád sikeres elterjesztését látom: Orbán lop! Az átlagembertől nem várható el, hogy a gazdasági folyamatokat elemezze, és különösen, hogy a fontosabb összefüggéseket megértse. Felesleges próbálkozás lenne megmagyarázni a közepes fejlettség csapdáját. Vagy hogy a visszavásárolt nemzeti vagyon költségvetési kiadásai hogyan hatnak még ma is az államháztartás finanszírozására és a forint árfolyamára. A nehéz körülmények között élők bűnbakot keresnek. És mennyivel könnyebb a rendszer korruptságával magyarázni a személyes sikertelenséget, semmint a helyzetet elemezni és megérteni. 

Sokat ártott viszont az MNB vagyona körüli tisztázatlanság.

Mindezzel együtt – mint elemzésem kezdetén írtam – az elmúlt tizenhat évet a magyar történelem sikeres korszakának tartom, Orbán Viktort pedig az egyik legnagyobb magyar államférfinak. Ritka az a politikus, aki ennyit tett országunk fejlődéséért, kultúránk megmaradásáért, nemzetközi hírnevünk és pozícióink erősítéséért. Külön érdeme, hogy kiépítette a nemzeti oldal ideológiá­jának háttérintézményeit. Reménykedjünk, hogy Nyugat-Európa felelőtlensége nem sodorja a kontinenst, és így vele együtt minket is, az új kormány politikájának köszönhe­tően egy Oroszország elleni háborúba.

Összességében úgy látom, hogy ez még nem egy lefutott meccs.

Brüsszel az EU-s forrásokért cserébe máris huszonhét pontos követeléslistát nyújtott be. Követelik az eddig követett migrációs politika feladását, ami szöges ellentéte annak, amit Magyar Péter a kampányban, sőt a nemzetközi sajtótájékoztatóján is ígért. Brüsszel további feltételei is ellentmondásban állnak azokkal, amikről Magyar Péter, akit még be sem iktattak hivatalába, az elmúlt napokban döntött. 

Az idősebb generációk azonban jól emlékezhetnek arra, mi következett a Horn-kormány nyolc hónapos sodródása után: brutális megszorítócsomag, amely még a hazai demográfiában is súlyos következményekkel járt. Tehát mi lesz szeptembertől? Amikor majd mégis ezer forint lesz a benzin literje (vagy már jóval több), eltűnnek a fogyasztóvédelmi ársapkák (amikről Kapitány István közölte, hogy piactorzító a hatásuk), a rezsitámogatás megszűnik (ezt Surányi György „sztárközgazdász” és köre sürgeti), nem lesz 13. és 14. havi nyugdíj (lásd Bokros Lajos vonatkozó nyilatkozatait)?

Lesz itt még nemulass.

A szerző közgazdász és társadalomkutató