idezojelek

Itália alkonya

SPORTSZERŰEN – Az olasz futball bizonyos értelemben példát vehetne a magyarról.

Novák Miklós avatarja
Novák Miklós
Cikk kép: undefined
olaszfutballéletmérkőzés 2026. 04. 06. 9:34
Fotó: ALBERTO PIZZOLI
0
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Telt ház, nyolcvanezer néző, fantasztikus hangulat, élvezetes játék, hét gól, 5-2-es végeredmény. Dióhéjban így jellemezhetjük a Serie A hét végi 31. fordulójából az Internazionale–AS Roma mérkőzést. Történt itt bármi? – tehetjük fel a kérdést az olasz labdarúgó-válogatott bukására utalva, amely elsöpörte az olasz szövetség elnökét, Gabriele Gravinát, a válogatott szövetségi kapitányát, Gennaro Gattusót és csapatvezetőjét, a válogatottsági rekorder Gianluigi Buffont. Másképpen: nem csupán minden csoda, minden kudarc is csak három napig tart, s vasárnapra már minden szurkoló elfeledte, hogy az olasz futball újabb csapást szenvedett el, zsinórban a harmadik világbajnokságról is lemaradva?

A hétfői találkozók – köztük a Napoli–Milan rangadó – beszámolóit e sorok írásakor még nem ismertük, de vasárnap semmi rendkívüli nem történt az olasz stadionokban. A San Sirót leszámítva másutt a szokásos, átlagos érdeklődés, vagy inkább érdektelenség uralkodott, egyedül a Lazio drukkerei folytatták demonstrációjukat a klub elnöke, Claudio Lotito ellen: a Stadio Olimpico ismét kongott az ürességtől, de ennek semmi köze sincs a squadra azzurrához.

Most akkor beteg az olasz futball vagy sem? A kérdés azért is jogos, mert a kudarcok után az olaszok olykor meglepő gyorsasággal képesek a feltámadásra. 

A 2018-as vb-kiesést követően például néhány év alatt újra felépítettek egy versenyképes, karakteres és népszerű csapatot, amely 2021 nyarán megnyerte a 2020-as Európa-bajnokságot. Leonardo Bonucci a Wembley-ben rendezett döntő után világgá kürtölte az olasz siker receptjét, amikor a kamerába üvöltötte: „Egyetek több tésztát.” A fél világ mulatott rajta, átérezve e mondat mögött az olasz életérzést: a humoros, nem maró iróniát, a könnyedséget, az identitásból merített önbizalmat.

Csupán ötéves emlék, csak hogy érzékeljük a hanyatlás sebességét. Érdemes felidézni az akkori kezdőtizenegyet: Donnarumma – Di Lorenzo, Bonucci, Chiellini, Emerson – Barella, Jorginho, Verratti – Chiesa, Immobile, Insigne. S érdemes ezt a csapatot összevetni a Zenicában a bosnyákok ellen elvérzett együttessel: Donnarumma – Mancini, Bastoni, Calafiori – Politano, Barella, Locatelli, Tonali, Dimarco – Kean, Retegui. Az öt évvel ezelőtti gárdából ketten maradtak csupán hírmondónak: Donnarumma és Barella. Ami önmagában még nem volna gond, hiszen a válogatott megújulása természetes folyamat. 

Csakhogy amíg a 2021-es Európa-bajnok olasz válogatott tele volt nagy egyéniségekkel, addig ugyanezt a mostaniról jóindulattal sem mondhatjuk el. Az idei csapatból a mezőnyjátékosok közül talán Tonali és Kean férne oda az öt évvel ezelőtti társaságba. Itt van a kutya elásva.

Az olasz futball évtizedeken át mintát adott: egyedi kultúra, taktikai hagyomány, sőt üzleti modell. Maradona, Socrates, Falcao, Alemao, Gullit, Rijkaard, Van Basten, Matthäus, Brehme, Klisnmann, Völler – a sort még folytathatnánk: a nyolcvanas–kilencvenes években a világ legjobb játékosai még nem Angliában, hanem Olaszországban összpontosultak. A válságtünetek már az ezredforduló tájékán megmutatkoztak, de a lendület sokáig kitartott: 2006-ban még világ-, 2021-ben Európa-bajnoki cím, ugyanakkor az is árulkodó, hogy olasz klubcsapat az Inter 2010-es sikere óta nem nyert Bajnokok Ligáját.

Az olasz futball felszíne még mindig csalóka. Az Inter tavaly még BL-döntőt játszott, a Juventus, a Milan és a Napoli ma is márkanév, és egy-egy idényben képes felvillantani, hogy Itália még mindig része az európai elitnek. Ám ez mindinkább a hagyomány, a külföldi tőke, a globális futballüzlet és néhány jól sikerült projekt eredője. A mélyben viszont az olasz futball beteg. Nem egyszerűen átmeneti formahanyatlásról van szó, nem egy rosszul sikerült kapitányváltásról, nem néhány eltékozolt mérkőzésről. Strukturális gondok miatt torz az összkép.

A calcio nem pusztán sportág volt, hanem világlátás. A vasárnapi meccs nem egyszerű program, hanem társadalmi szertartás. Nápolyban, Torinóban, Milánóban, Rómában vagy Palermóban a futball nem a hétvége egyik eseménye, hanem a helyi identitás nyelve. Ott él családok történeteiben, a kocsmák beszédmódjában, a dalokban, a gesztusokban, a városi legendáriumban. 

E tekintetben az olasz és a magyar futball között meglepően sok a hasonlóság. Mindkettő több volt valaha puszta játéknál. Mindkettő képes volt egész nemzedékek önképét meghatározni. Mindkettőben egyszerre van jelen a helyi büszkeség és az országos önazonosság. A világbajnoki sikerek, az 1982-es, majd a 2006-os diadal olyan közös emlékezetté vált, amelyen keresztül Itália újra és újra megélhette nagyságát.

Éppen ezért az olasz válogatott bukása jóval több sportkudarcnál. Immár elkendőzhetetlenül megbicsaklott egy nagy futballnemzet önképe. Az olasz ember hozzászokott ahhoz, hogy az országa lehet ugyan kaotikus, politikailag zaklatott, gazdaságilag nehézkes, regionálisan megosztott, ám ha futballról van szó, mégis létezik egy közös nevező. A válogatott mindig visszaadott valamit abból az érzésből, hogy Itália nagy, fontos és különleges. S eme kapocs meglazulása kulturális zavart is okozhat.

Mi is végigjártuk ezt rögös utat, ismerjük a legendák terhét, a közhelyes önsajnálatot, a minden újabb kudarc után feltörő világvége-hangulatot. A futball nálunk is a folklór része, a fociról mindenkinek van véleménye, sérelme, emléke. És talán éppen ezért tanulságos, ami az utóbbi években nálunk történt. Bármily furcsán hangzik, az olasz futball bizonyos értelemben példát vehetne a magyarról. Nem azért, mintha Magyarország ma a futballvilág csúcsa volna, és nem azért, mert nálunk minden megoldódott. Távolról sem. Ám Magyarország legalább felismerte, hogy romokra nem lehet palotát építeni. Hogy a futball megújításának nem kizárólag technikai, szakmai, és végképp nem pusztán kommunikációs, hanem tettekben mérhető valóságos feltételei is vannak. Pályák, stadionok, edzőközpontok, utánpótlásbázisok, kiszámítható rendszer nélkül nincs megújulás.

Lehet vitatni az arányokat, lehet vitatkozni a költségekről, lehet politikai szemüvegen át nézni az egészet, de az alaptétel attól még igaz marad: 

infrastruktúra nélkül nincs korszerű futball. 

Magyarországon ez az alapvetés legalább megszületett. Az elmúlt évtized legfontosabb eredménye talán nem is a válogatott vagy a Ferencváros egy-egy nemzetközi sikere, hanem az, hogy a futballnak újra lett anyagi, fizikai, szervezeti váza. A másik fontos elem a szabályozás, persze ösztönzőkkel összekötve. A magyar- és a fiatalszabály körül sok a vita, de egyvalamit nem lehet elvitatni: az MLSZ világossá tette, hogy a kluboknak nem csupán túlélniük kell, hanem magyar játékosokat is kell nevelniük. Nem elég arról beszélni, hogy mennyire fontos az utánpótlás, helyzetbe is kell hozni a fiatalokat. Az elmúlt egy évben ennek már látszanak a jelei. Tóth Alex, Vitális Milán, Szűcs Tamás, újabban Madarász Ádám – csak néhány ismert név. 

Olaszországban ezzel szemben továbbra is mintha fordítva ülnének a lovon. A nagy klubok külföldi befektetők, külső források, nemzetközi üzleti modellek segítségével igyekeznek tartani a lépést a Premier League-gel és az európai topklubokkal. Ez részben érthető, részben szükségszerű. Csakhogy amíg a kirakat csillog, a hátország sorvad. A Serie A már nem képes ugyanazzal az erővel kitermelni a saját elitjét, mint korábban. Olaszország hátországa ma nem mérhető a német, a francia vagy a spanyol rendszerhez. A németeknél a szervezettség és a klubhálózat mélysége, a franciáknál a társadalmi merítés ereje, a spanyoloknál a technikai képzés tökélye ad erős alapot. Az olasz futballnak ma már nincs önálló karaktere, a calcio inkább csak a múlt presztízséből él.

Ha az utánpótlás elapad, annak előbb-utóbb óhatatlanul a válogatott fizeti meg az árát. Olaszország most itt tart. Nem zuhant még a mélybe, de már kicsúszóban van az európai elitből. 

Innen nézve már nem is olyan képtelen a gondolat, miszerint az olasz válogatott lassan újra a magyar vetélytársa lehet – csakhogy egy szinttel lejjebb. Ez néhány éve még meghökkentő, talán nevetséges felvetésnek tűnt volna. Ma már nem az. 

Lesz-e komoly hiányérzetünk amiatt, hogy Olaszország nem lesz ott a világbajnokságon? A futball romantikáját kedvelőknek feltétlenül. Az olasz himnusz átszellemült éneklése, az azzurrik történelmi súlya, az olasz futball emlékezete hiányozni fog. De a jelenlegi csapat játéka aligha. Mert az igazság az, hogy az olasz válogatott már régóta nem jelent olyan esztétikai vagy érzelmi élményt, mint egykor.

Egyszer-egyszer mindegyik futballnagyhatalom megbotlik. Ami Olaszországot illeti, lassan már nem is érezzük igazán nagy bukásnak, hogy lemarad a világbajnokságról, mert nem állíthatjuk, hogy mindenképpen ott lenne a helye. Ez a valódi dráma, az igazán lesújtó ítélet a hanyatló Itáliáról.

Komment

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.


Jelenleg nincsenek kommentek.

Szóljon hozzá!

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!
Országgyűlési választás2026. április 12. Minden hír a választásról

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.