Az olasz futball felszíne még mindig csalóka. Az Inter tavaly még BL-döntőt játszott, a Juventus, a Milan és a Napoli ma is márkanév, és egy-egy idényben képes felvillantani, hogy Itália még mindig része az európai elitnek. Ám ez mindinkább a hagyomány, a külföldi tőke, a globális futballüzlet és néhány jól sikerült projekt eredője. A mélyben viszont az olasz futball beteg. Nem egyszerűen átmeneti formahanyatlásról van szó, nem egy rosszul sikerült kapitányváltásról, nem néhány eltékozolt mérkőzésről. Strukturális gondok miatt torz az összkép.

A calcio nem pusztán sportág volt, hanem világlátás. A vasárnapi meccs nem egyszerű program, hanem társadalmi szertartás. Nápolyban, Torinóban, Milánóban, Rómában vagy Palermóban a futball nem a hétvége egyik eseménye, hanem a helyi identitás nyelve. Ott él családok történeteiben, a kocsmák beszédmódjában, a dalokban, a gesztusokban, a városi legendáriumban. 

E tekintetben az olasz és a magyar futball között meglepően sok a hasonlóság. Mindkettő több volt valaha puszta játéknál. Mindkettő képes volt egész nemzedékek önképét meghatározni. Mindkettőben egyszerre van jelen a helyi büszkeség és az országos önazonosság. A világbajnoki sikerek, az 1982-es, majd a 2006-os diadal olyan közös emlékezetté vált, amelyen keresztül Itália újra és újra megélhette nagyságát.

Mi is végigjártuk ezt rögös utat, ismerjük a legendák terhét, a közhelyes önsajnálatot, a minden újabb kudarc után feltörő világvége-hangulatot. A futball nálunk is a folklór része, a fociról mindenkinek van véleménye, sérelme, emléke. És talán éppen ezért tanulságos, ami az utóbbi években nálunk történt. Bármily furcsán hangzik, az olasz futball bizonyos értelemben példát vehetne a magyarról. Nem azért, mintha Magyarország ma a futballvilág csúcsa volna, és nem azért, mert nálunk minden megoldódott. Távolról sem. Ám Magyarország legalább felismerte, hogy romokra nem lehet palotát építeni. Hogy a futball megújításának nem kizárólag technikai, szakmai, és végképp nem pusztán kommunikációs, hanem tettekben mérhető valóságos feltételei is vannak. Pályák, stadionok, edzőközpontok, utánpótlásbázisok, kiszámítható rendszer nélkül nincs megújulás.

Lehet vitatni az arányokat, lehet vitatkozni a költségekről, lehet politikai szemüvegen át nézni az egészet, de az alaptétel attól még igaz marad: 

Magyarországon ez az alapvetés legalább megszületett. Az elmúlt évtized legfontosabb eredménye talán nem is a válogatott vagy a Ferencváros egy-egy nemzetközi sikere, hanem az, hogy a futballnak újra lett anyagi, fizikai, szervezeti váza. A másik fontos elem a szabályozás, persze ösztönzőkkel összekötve. A magyar- és a fiatalszabály körül sok a vita, de egyvalamit nem lehet elvitatni: az MLSZ világossá tette, hogy a kluboknak nem csupán túlélniük kell, hanem magyar játékosokat is kell nevelniük. Nem elég arról beszélni, hogy mennyire fontos az utánpótlás, helyzetbe is kell hozni a fiatalokat. Az elmúlt egy évben ennek már látszanak a jelei. Tóth Alex, Vitális Milán, Szűcs Tamás, újabban Madarász Ádám – csak néhány ismert név. 

Olaszországban ezzel szemben továbbra is mintha fordítva ülnének a lovon. A nagy klubok külföldi befektetők, külső források, nemzetközi üzleti modellek segítségével igyekeznek tartani a lépést a Premier League-gel és az európai topklubokkal. Ez részben érthető, részben szükségszerű. Csakhogy amíg a kirakat csillog, a hátország sorvad. A Serie A már nem képes ugyanazzal az erővel kitermelni a saját elitjét, mint korábban. Olaszország hátországa ma nem mérhető a német, a francia vagy a spanyol rendszerhez. A németeknél a szervezettség és a klubhálózat mélysége, a franciáknál a társadalmi merítés ereje, a spanyoloknál a technikai képzés tökélye ad erős alapot. Az olasz futballnak ma már nincs önálló karaktere, a calcio inkább csak a múlt presztízséből él.

Innen nézve már nem is olyan képtelen a gondolat, miszerint az olasz válogatott lassan újra a magyar vetélytársa lehet – csakhogy egy szinttel lejjebb. Ez néhány éve még meghökkentő, talán nevetséges felvetésnek tűnt volna. Ma már nem az. 

Lesz-e komoly hiányérzetünk amiatt, hogy Olaszország nem lesz ott a világbajnokságon? A futball romantikáját kedvelőknek feltétlenül. Az olasz himnusz átszellemült éneklése, az azzurrik történelmi súlya, az olasz futball emlékezete hiányozni fog. De a jelenlegi csapat játéka aligha. Mert az igazság az, hogy az olasz válogatott már régóta nem jelent olyan esztétikai vagy érzelmi élményt, mint egykor.

Egyszer-egyszer mindegyik futballnagyhatalom megbotlik. Ami Olaszországot illeti, lassan már nem is érezzük igazán nagy bukásnak, hogy lemarad a világbajnokságról, mert nem állíthatjuk, hogy mindenképpen ott lenne a helye. Ez a valódi dráma, az igazán lesújtó ítélet a hanyatló Itáliáról.