Szétvált a jog és a törvény fogalma, ezért van két szó a legtöbb európai nyelvben arra, amire az angol egyedül a law fogalmát alkalmazza. Franciában loi és droit, németül Gesetz és Recht, magyarul törvény és jog. A törvény – eredeti értelmében – parancsol, a jog viszont az ember alkotta jogszabályok összességét jelenti, többesszámban legkevésbé parancsol, mivel adományoz, védi és felszabadítja az egyént egyben távolítva őt a törvény szigorától. A mai fogalmi zűrzavarban persze törvény és jog összekeveredik az uralkodó modern relativista világszemlélet nagyobb dicsőségére. Vagyis hatalmi arroganciából sok mindent meg lehet tenni, mivel a cselekvés mindig megelőzi a jogi ítéletet. Ezért alkotmányos körülmények között is bármilyen politikai jogtalanság elkövethető.

A tömegdemokráciákban a fogalmi finomságok semmit nem számítanak. Először is, mivel a magánélet feloldódik a közélet szenvedélyeiben, a legtöbb ember eleve és öntudatlanul föladja saját joguralmi védelmét. Ha valaki azt gondolja, hogy az internet közvetettségében bármilyen véleményt, érzelmet közzé tehet, akár gyilkosságra felszólító úgynevezett politikai véleményét is, akkor nem veszi figyelembe, hogy vagy törvénysértést követ el, azaz följelenthetővé válik, vagy önmagát teszi ki hasonló, akár nem csak verbális reakciónak. 

De ha a mocskolódás, rágalmazás, becsületsértés, erőszakkal való fenyegetés jogilag nem értelmezhető, akkor az ezekkel való szembeszállás sem az. Másodszor, ha egy győztes politikai erő azt hiszi, hogy amit a választás előtt mondott, az jogi szempontból ugyanolyan megítélés alá esik, mint amit a választások után, akkor téved. A joguralom szempontjából a hatalmi helyzetből elhangzottak más morális és jogi megítélés alá esnek. Harmadszor, a választási siker érdekében felépített hazugságok – például a gödi emberpusztító mérgezésről szóló – rágalmazássá minősíthetők.

Kisebb mértékben, de a jelenlegi hazai viszonyok szintén elégtételért kiáltanak, mert a jog uralma elsősorban az egyén védelmét jelenti. Csak azért, mert valaki a tömegben és a tömeggel együtt uszít és követel véres leszámolást, nem mentesíti magát mint egyént egy esetleges jogi eljárás alól.

Machiavelli világosan ír a politikai bosszú természetéről. „Tudvalevő, hogy az emberek megbosszulják az apróbb sérelmeket, mivel a súlyosakat nem tudják…”, illetve „ellenségeid lesznek mindazok, akiket megsértettél, midőn elfoglaltad a birodalmat, és nem tudtad barátaidnak megtartani azokat, akik odahelyeztek, mert nem teljesítetted mindazt, amit vártak tőled…”. A bosszúvágy vélt vagy valós sérelem miatt alakul ki, de mindig valakinek a bosszúvágyáról van szó, nem egy tömegéről. A köznapi bosszúállás jellemzője, hogy gyakran nincs valódi alapja, csak képzelt sérelmek vagy zavaros, rossz érzések vezérlik.

A bosszú politikai értelemben mindig kéznél lévő eszköz, mivel óhatatlanul lesznek sértettek, akik azt hitték, hogy valamilyen pozíciót fognak kapni, de nem kapták meg. A jelenlegi magyar helyzetben a felfokozott viselkedés oka az, hogy az ellenzék erőszakos ellenállásra készítette és heccelte fel a támogatóit, ha a választások netalán nem sikerülnének az ő szempontjukból. De sikerült – hagyjuk, hogy vajon milyen rejtett egyéb joguralmat megkérdőjelező eszköz alkalmazásával –, viszont maradt a felizgatott kedély.

Magyarországon 2026-ban – a kezdete több évvel korábbra datálható – a választásokra időzített, összehangolt puccs zajlott le, melyet külföldről finanszíroztak és a belső árulók forradalma teljesített be. Ez csak azért következhetett be, mert a Fideszen belüli egység elég régen megbomlott. Nem a Simicska-ügy volt az egyetlen jele ennek. Az egészben az a legbántóbb, hogy a választás győztesei még erkölcsi fölényt is éreznek. Pedig nincs hozzá érdemük. 

A cél természetesen mindig szentesíti az eszközt. Most sem volt ez másként. Mától viszont újra lehet képmutató moralizálásba kezdeni. A joguralmat pedig fel lehet függeszteni percekre, órákra, napokra – ahogy éppen a hatalom szükséglete diktálja. A nép szavazott, de nem ő döntött.

A szerző politikai filozófus, egyetemi tanár