Számomra ez azt jelenti, hogy nem érdemes sem szuverenitásról, sem önállóságról, sem egyéb „álomról” ábrándozni, mert tehetetlenek vagyunk, s szomorúan állapítjuk meg, hogy a „büszke nőnek” elnevezett Európa, pontosabban az Európai Uniónak nevezett valami egy szánalmas, háborúpárti, ideológiai szempontból elfogadhatatlan, tehetségtelen politikai szereplők által vezetett színtársulat. Akik még arra sem képesek, hogy hihető magyarázattal szolgáljanak egy háború, egy világháború kirobbantásáról, annak okáról. S akkor még nem említettük a hazai politikai szereplők szánalmas társaságát. Elégedetlenségünk okát persze hosszan sorolhatnánk még, a világ ugyanis cáfolhatatlanul a rosszabb oldalát mutogatja manapság.
Az pedig szintén cáfolhatatlan, odáig jutottunk, EU ide, Tisza-puccs oda, hogy jószerével semmi közünk sincs saját életünkhöz.
Így aztán mit is mondhatnánk, mit is üzenhetnénk a háborúpárti tehetségtelenek hadának?
Sajnos csak annyit, hogy el a kezekkel az életünktől! Magunknak meg annyit, itt az ideje, hogy megrázzuk magunkat, és hittel, kitartással, bátorsággal és egyenes gerinccel harcoljunk a jogainkért, egy tisztességes Magyarországért. Nagy szavak ezek, tudom, de abból a mételyből, avagy pöcegödörből, melybe rendre bele akarnak bennünket taszítani, nos abból menekülni kell. Nehéz időket élünk, ez tény, de nincs más út, a hazugságokat le kell leplezni, az abnormális ideológiák ránk erőltetése ellen fel kell lépni, a káoszkeltőket meg leleplezni.
Magyarán visszatérni a teremtett világ és a teremtő igazságához. Ahol a bűn az bűn, nem pedig dicsérendő „különlegesség”. Nem hinném, hogy ez túl nagy kívánság, óhaj lenne, bár ahol ma szellemileg tartózkodik az emberiség, az sok reményt nem kínál nekünk. No de tudjuk, a remény hal meg utoljára, mi pedig válságálló nép vagyunk, s ezt már sokszor bebizonyítottuk.
