Az elmúlt harminc év magyar politikatörténetének számos tanulsága van. Ezek közül kettő különösen megszívlelendő. Az egyik, hogy ha egy pártban a belső hatalmi küzdelmek kiszorításokba, kizárásokba és kilépésekbe torkollanak, az a párt rövidesen megbukik.
Ennek az első, ma már nagyrészt feledésbe ment példája a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1989–1990-es története: nekik ígéretes kezdet után már az első szabad választásokon sikerült elhasalniuk, azóta a párt története csupán néhány lábjegyzet az ilyesmivel foglalkozó tankönyvekben. A KDNP, az MDF és a Kisgazdapárt története ismert. Puccsok, pereskedések, kizárások, kilépések követték egymást, egészen az összeomlásig. A KDNP-t sikerült visszarántani a szakadék széléről, a másik kettő azonban nyomtalanul eltűnt, ma már senki sem siratja azokat.
Más eset a szabad demokratáké, és ez a másik nagy tanulság. Az SZDSZ a saját elveivel való szembekerülésnek lett az áldozata, értékrendjének teljes kiürülése vezetett az összeomlásszerű megszűnéshez. Az ilyet ugyanis nem bocsátják meg a választók. És hiába érvel valaki azzal, hogy de hiszen harminc évvel ezelőtt a Fidesz is a Liberális Internacionálé tagja volt.
Magyarországon az utak 1992-ben váltak el, az úgynevezett chartás mozgalommal és tüntetésekkel. Az SZDSZ, kiengedve a szocialistákat az addigi politikai karanténból, itt adta fel az addigi antikommunista elveit, és fordult szembe a nemzeti elkötelezettségű pártokkal. A Fidesz, felismerve annak valódi célját, teljesen tudatosan maradt távol ettől a mozgalomtól és teljesen tudatosan választott új utat.
Két fontos tanulság tehát: akár az elvek feladása, akár a belső harcok nyilvánosságra kerülése elegendő ahhoz, hogy egy párt megbukjék. Nos, a Jobbiknak sikerült egyszerre mind a kettőt produkálnia. Ha januárban még lehettek is kétségek, mára nyilvánvaló, hogy a Jobbik Magyarországért Mozgalomnak vége, a teljes összeomlása csak idő kérdése.
Ennek az oka világos: amikor a párt egymás után kétszer, majd harmadszor is beleütközött a nagyjából húszszázalékos támogatottság üvegplafonjába (2010: 17 százalék, 2014: 20 százalék, 2018: 19 százalék), a vezetői azt a téves következtetést vonták le, hogy az áttöréshez a balra nyitás vezethet el. Vona Gábornak még sikerült a mutatvány, hogy ahány szavazót elveszített a jobboldalon, annyit nyert a balon, ennek azonban az lett az ára, hogy maga a párt vált teljesen iránytévesztetté, a vezetés pedig a baloldalra húzók és a jobboldalra húzók belső harcának martalékává.
Innen aligha van feltámadás. A belső harcok még egészen 2022-ig eltartanak majd, hiszen addig van frakció, állami támogatás és pártközpont fizetésekkel, szolgálati autókkal és mobiltelefonokkal, utána viszont ez a párt is követi majd a politikai megsemmisülésbe az MDF-et, a Kisgazdapártot és az SZDSZ-t. Ez az ügy tehát nagyjából eldőlt, magának a pártnak a pályafutása ezért ma már éppoly kevéssé érdekes, mint a felsoroltaké. Annál izgalmasabb kérdés, hogy hol van most, és még inkább az, hogy hol lesz 2022-ben az a nagyjából egymillió szavazó, akik három országgyűlési választáson is a Jobbikra szavaztak. Kik ők, mi mozgatja őket, hogyan reagálnak a Jobbik agóniájára, és mely pártoknak van esélyük megnyerni legalább egy részüket?
Az ugyanis világos, hogy a jelenlegi ellenzéknek az egymillió egykori jobbikos nélkül nincs esélye a győzelemre. Ha csak otthon maradnak, két év múlva már az is elég a Fidesz újabb kétharmados győzelméhez. Sorsdöntő tehát, hogy a legközelebbi választásokon a Jobbik-árvák mit tesznek és hova szavaznak.
Az jól érzékelhető, hogy ezt a választói közösséget komoly belső világnézeti feszültségek terhelik. Szinte nincs olyan programpont és eszmei alap, amelyben egyetértenének az összefogásban részt vevő baloldali és liberális pártokkal, az Orbán-ellenességet leszámítva. Esetenként a szélsőségességig nemzeti elkötelezettségűek, kommunistaellenesek, különböző intenzitással, de cigányellenesek, és az antiszemitizmus sem idegen tőlük. Mindez szöges ellentétben áll azzal, amit a balliberális pártok vallanak.
A tapasztalatok mégis azt mutatják, hogy tavaly ősszel szinte mind az egymillió jobbikos szavazó fegyelmezetten átszavazott a közös ellenzéki jelöltre, miközben a balosok is ugyanezt tették, ha jobbikos volt a helyi jelölt. Az ellentmondás egy sajátos illúzió alapján fejthető meg: mind a jobbikos, mind a baloldali szavazók abban bíztak, hogy a legközelebbi országgyűlési választásokon a másik segítségével az ő pártjuk nyeri a versenyt, és ha már megszerezték a hatalmat, majd megszabadulnak a kellemetlen társaktól. Az önkormányzati összefogás erre a reménybeli győzelemre előre felvett hitel volt.
A jobbikos szavazók magatartásának ez a kulcsa: a nemzeti radikalizmus győzelmébe vetett hit, ha kell, hát balliberális szavazatokkal. Ne feledjük, hogy a Jobbik 2018-ban a győzelem hitével és céljával vágott bele a kampányba (ki tudja, lehet az kétharmad is), és csalódásként élték meg az egyébként nagyon jelentős, húszszázalékos eredményt. Ez a csalódás érthető, a Jobbik a világnézete alapján társtalan a magyar politikában, a győzelmen kívül minden más eredmény a jelentéktelen ellenzék pozíciójába szorítja.
A jobbikos szavazók 2018-ban megértették, hogy egyedül, de még csak óvatos ellenzéki egyeztetésekkel sem győzhetnek, úgy döntöttek tehát, hogy összefognak az ördöggel is, csak eredmény legyen végre. Legyen meg a győzelem, aztán majd visszazavarják az ördögöt oda, ahová való, a pokolba. A tavalyi önkormányzati választásokon nem azért követték a párt új vezetését, mert egyetértenek vele, hanem mert elfogadták, hogy a számukra ez a győzelem egyedüli esélye.
Egy fenét a demokráciaféltés, a CEU melletti kiállás, a gendertanszék megvédése, az Európai Unió melletti elköteleződés készteti a jobbikos szavazót arra, hogy a Gyurcsány-párt jelöltjére szavazzon. Mindezek ellenére teszi, egyetlen cél érdekében: hogy a pártját győzelemre segítse. Ha ezen az áron, hát ezen az áron. Mi sem természetesebb, mint hogy a baloldali szavazók ugyanígy gondolkodnak. Bárki bármit mond, a döntő többség egy percre sem hisz a Jobbik megjavulásában, pontosan annak tartják, ami, de úgy gondolják, majd a győzelem után megszabadulnak tőle, addig viszont kellenek a szavazatai.
A Jobbikban a legutóbbi hetekben lezajlott események azonban alapjaiban kezdik ki ezt a tavaly létrejött konstellációt. Ahhoz, hogy a jobbikos szavazó előtt ott lebegjen az esetleges győzelem reménye, szüksége van egy pártra, amelyik győzhet. Vona Gáborról, aki nem is olyan régen gárdamellényben masírozott, még hihette, hogy az egész néppártosodás egy „vakulj, magyar, ne láss, tót!”-trükk, kapitális szemfényvesztés, amibe még a Spinoza-ház is belefér. Jakab politikájáról már ezt sem hiheti, mert itt valódi balfordulat zajlik, méghozzá súlyos belső háborúskodásokkal terhelten.
Néhány hónappal azután, hogy sikeresen fölépült az összellenzéki összefogás épülete, máris a széthullás jelei mutatkoznak, egymillió szavazó készül kifordulni alóla. A baloldali szavazók gyomra már bevette a Jobbikot, ez Dunaújvárosban bebizonyosodott. De mi a helyzet a jobbikosokkal? Nos, ők éppen kiábrándulóban vannak abból a pártból, amelybe eddig a legtitkosabb reményeiket fektették. Ezért a pártért már aligha éri meg sorban lenyelegetni a békákat, amelyeket Gyurcsány Ferenc készít oda a tányérjukra, hiszen értelmes ember nem hiheti, hogy ez a Jobbik valaha győzelemre viszi a nemzeti radikalizmus programját.
Tavaly ősszel egy történelmi pillanatra úgy tűnt, hogy a magyar ellenzék megtalálta a győzelem receptjét: a teljes ellenzéki összefogást. Ezért azonban a részt vevő pártoknak az elveik föladásával kellett fizetniük – márpedig szilárd elvi alapok nélkül egyetlen politikai erő sem nyerheti el a kormányzás jogát.
A szerző újságíró
