Állítsuk élükre a kérdéseket!

A világjárvány önmagában nem old meg semmit, inkább elmélyíti a törésvonalakat.

Az Európai Egyesült Államok koncepciója a világkormányzáshoz vezetne Fotó: Reuters

Vajon jó-e az, hogy mindenki individuális vágyai azonnali kielégítését tűzi ki célul, kozmopolitaként naponta repked ide-oda a világban, hedonista módon él, kizsigereli a természetet, s nemcsak pénzt visz a világ minden tájára magával, hanem a vírust is, így az élet élvezete mellett a pusztulást is terjeszti? Vajon jó-e az, hogy az ember a kulcsfogalmat, az önkorlátozást nem ismeri, s így képtelen önmagán kívül bármilyen, hozzá közel álló közösség – család, lakóhely, nemzet – értékeire és érdekeire tekintettel lenni? Vagy éppenséggel rájövünk arra, mi, emberek, hogy a legéletrevalóbb magatartás a saját szabadságunk korlátozása a velünk közösségben élők érdekében?

A második kérdés a természet és az ember viszonya. Beismerjük-e, belátjuk-e végre, hogy a természet valóban felettünk áll, s azt tesz velünk, amit akar? Észrevesszük-e végre, hogy világunk végtelenül törékeny, s esélyünk sincs arra, hogy nálunknál magasabb, nagyobb, hatalmasabb természeti erőket legyőzzünk, legyen az tornádó, cunami, globális felmelegedés, ne adj’ isten egy meteorit? Képesek vagyunk-e arra, hogy szakítsunk végre a balliberális ideákkal, mely szerint a racionalizmus, az emberi tudás elvezethet bennünket a tökéletes társadalmak korába (lásd Francis Fukuyamának a történelem végével kapcsolatos vágyteljes gondolkodását), ahol a természet nem tehet mást, mint szolgál minket?

S emlékezünk-e majd azokra a döbbenetes felvételekre, amelyeken állatcsoportok közeledtek, telepedtek le a lakóhelyeink közelében, mert érzékelték, hogy ez a furcsa élőlénytömeg, amely magát emberiségnek nevezi, kezd eltűnni, felszívódni, s a helykeresés természeti törvényei alapján az állatok be akartak települni oda, ahol valaha mi éltünk? Észrevesszük-e, hogy az élővilág minket is ugyanúgy elfelejtene, mint bármilyen másik fajt? S vajon végre ezek alapján képesek leszünk a magunk helyét reálisan értékelni a természetben és a Föld nevű bolygón?

A harmadik, leginkább korszakos kérdés, ami a mai világválság alatt mindennél élesebben láttatja magát: a globalizmus és a lokalitás ellentéte. Másképpen: vajon a nemzetek feletti intézmények létrejötte, a globális kormányzás jelenti az emberiség számára a jövőt, avagy a nemzetek, nemzetállamok szuverenitására, s szabadon választott, egyenrangú szövetségeire épülő együttműködés? Vajon az unióból szuperföderális Európai Egyesült Államokat kell-e mesterségesen csinálni, vagy inkább vissza kellene térni egy laza, piaci, kereskedelmi alapú kapcsolatrendszerhez?

Nem folytatom, helyette visszatérek a kezdeti gondolatomra: a világválság nem megold vagy nem old meg kihívásokat, hanem kiélezi azokat a kérdéseket, amelyek a XXI. század nem is olyan lappangó kérdései – de a válaszokat ránk hagyja.

Ne gondoljuk tehát azt, hogy miután a járvány megmutatta, mennyire nem működőképes a globalizmus és a szuperföderális unió, attól a globalisták és föderalisták azonnal leteszik a fegyvert, és belátják a hibáikat. Lásd a napokban kirobbant lázadásokat és főleg a mögöttük álló globális hálózatok elszántságát a hagyományos, konzervatív politikai intézményekkel, s persze az amerikai elnökkel szemben. Ez elképzelhetetlen, mert szinte az életüket – na és persze a pénzüket, az egzisztenciájukat – tették az illúzióik megvalósítására. De ez egyben azt is jelenti, hogy mi, szuverenisták és nemzetiek nem kapunk ölbe semmit, a járvány nem fogja „önmagától” bevezetni a közösségelvű életet és újjáépíteni a nemzetekre épülő Európát. A globalisták és a liberálisok a válság után mindennél elszántabban akarják majd érvényre juttatni elképzeléseiket, mert már tudják, nem hátrálhatnak tovább.

Magyarul: csak akkor lesz értelme a mostani nagy ívű gondolatainknak, ha a válság elmúltával nem feledjük el azokat, és olcsó megbékélés, rossz kompromisszumok helyett mi magunk élezzük ki a kérdéseket, mi magunk vállaljuk a globalista hálózatok elleni, ha kell, kőkemény küzdelmet szellemi, politikai, kulturális és minden egyéb téren. Erre kell felkészülni, s ennek a kihívásnak kell megfelelnünk a világjárvány utáni időkben.

Jézus a maga idejében a legfontosabb kérdéseket állította az élükre, úgy is mondhatnánk, radikális volt a kérdések feltevésében és a válaszokban is. Most is őt kell követnünk.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója