Az elárult nemzeti lobogó

Vona Gábor gyakorlatilag megtagadta azt az ideológiát, amelyet képviselve a Jobbik 2006 után felemelkedett, és hideg technokrataként eladta a párt lelkét.

HUNGARY Fotó: Laszlo Balogh Forrás: Reuters

Vona ugyanis nem szeretne ilyen kellemetlen aknákat hagyni a hátországában, hogy aztán az őt már barátilag kérdező liberális riporternek ne kelljen rózsaszín nyakkendőjét meglazítva megmagyarázni, hogy Szávay csak egy italra kívánta meghívni a vele szemben indulatosan fellépő zsidó hölgyet, és Sneiderné is csupán az Ave, Caesart! gyakorolta egy Monty Python-előadáshoz.

A Jobbik viselkedését figyelve a stratégia egyértelmű: a látványos választási kudarc és a saját törzsbázis abszolút elégedetlensége ellenére, amit a Mi Hazánk Mozgalom létrejötte fémjelez, nem csupán folytatják a „néppártosodási” politikát, hanem magasabb fokozatba kapcsoltak.

Normális ésszel ki gondolta volna, hogy a gyurcsányi vészkorszak antitéziseként létjogosultságot nyert párt egy évtizeddel később Gyurcsány Ferenccel és embereivel együtt áll ki a Parlament lépcsőire a nemzeti orientációjú kormány minden eszközzel való megbuktatására?

Van egy rossz hírem nekik: ekkora árulást, amit elkövettek saját tagságuk és választóik ellen, nem fognak nekik megbocsátani. A balliberális konglomerátumnak is kizárólag addig van rájuk szüksége, amíg el nem takarítják az illiberális Orbán-rendszert az útjukból, hogy újra virágozzék az általuk egyedül elfogadható globális multikulti társadalom.

Ha elérik a céljukat, akkor úgy fogják elhajítani a Jobbikot, miként azt látványosan szemléltette egykor Gádor Iván, a Magyar Hírlap vezető publicistája a Fidesszel kapcsolatban. Hiába a mostani gesztusok és „el nem határolódások”, nekik csak olcsó és megvetett eszközök maradnak, akikkel gumikesztyűben és befogott orral kénytelenek érintkezni, de közben ugyanolyan náci hülye gyerekeknek tartják őket, mint három-négy évvel ezelőtt.

A kétségtelenül létező párhuzam miatt sem mehetünk el szó nélkül a Dávid Ibolya vezette MDF dicstelen szerepe mellett. Az első Orbán-kormány (1998–2002) minden téren sokat lépett előre a történelmi válsághelyzetet megöröklő Antall-kormány és a többek között a közszolgáltatók multiknak való elkótyavetyélésével nyílt hazaárulást elkövető Horn-rezsimhez képest.

Dávid Ibolya egy idő után elhitte magáról, mennyire nagyszerű és pótolhatatlan, és hajmeresztő kanyarokkal kezdte megrémíteni a benne bízókat. A magyar politika nagyasszonyának képzelte magát, makacsul abba a hitbe kapaszkodva, amire egyes közvélemény-kutatók jó okkal erősítettek rá, hogy ő a legnépszerűbb politikus. Mivel a jobboldalon nem tudott diktálni, inkább kizárta pártbeli ellenzékét, és lepaktált a Gyurcsány vezette szocialistákkal.

A külön indított MDF-es jelöltnek köszönhette a már teljes szétesésben lévő Demszky Gábor az ötödik főpolgármesterségét 2006-ban. Dávid ezt követően már teljesen megtagadta konzervatív gyökereit, neoliberális elveket kezdett vallani, és a méltán közutálatnak örvendő Bokros Lajost juttatta ki Brüsszelbe a 2009-es EP-választásokon.

Egy év múlva odáig süllyedtek haverjával, Herényi Károllyal, hogy a definitív módon magyarellenes SZDSZ-szel kötöttek választási együttműködést, miközben olyan „húzónevek” kapaszkodtak a hajóra, mint az Orbán-ellenes gyűlöletbeszéd habzó szájú profétája, a mára gyurcsányista Debreczeni József vagy a neoliberális Political Capital emblematikus figurája, Somogyi Zoltán. Szerencsére a választókat nem lehetett annyira hülyének nézni, mint azt kitervelték, így méltó módon hajították őket a politika szemétdombjára 2010-ben.

Kedves vonaisták! Ismerős a helyzet? Mert kísérteties a hasonlóság az előzőekkel abban, ahogy Vona verte keresztül a „néppártosodás” politikáját a Jobbikon. Elveszett a törzsbázis, atomjaira hullottak az alapszervezetek, csupán a megélhetést kapó vagy azt remélő tagok és az ejtőernyősök tartanak ki egzisztenciális okokból változatlan buzgalommal.

A folyamat már nem visszafordítható, leginkább azért, mert az elefántcsonttoronyba, ahol a jelenlegi vezetés él bezárkózva, a jelek szerint nem jut el a valóság. Helyette konok következetességgel szalámizzák le maguk alól a pártot, és nem akarják felfogni, hogy a valóban nemzetben gondolkodók számára ez a politika már nem hiteles.

Mert mi, korábbi radikálisok nem „fideszes csicskák” lettünk, hanem valós súlyukon értékeljük az ország előtt álló problémákat. Amelyek közül nem az oligarchák emlegetése a legnagyobb, hanem a globalista neoliberalizmus szakadatlan próbálkozása a nemzetállamok felszámolására. És ezzel a hatalmas erővel mert ujjat húzni Orbán Viktor, amihez bőven kellett bátorság, sőt karizma és tehetség, hogy a reménytelennek látszó küzdelemben még talpon maradjon.

Amit mára Magyarország kormánya hivatalos politikává emelt, azt tíz-egynéhány éve még csak elkötelezett hazafiakkal egymás között tudtuk elmondani, és ez hihetetlen változás a kétezres évek atlantista mantráit monotonon ismételgetők után.

A Soros-birodalom létező és fenyegető valóság, nem csupán zavart elmék összeesküvés-elmélete, ahogyan állítja a média. Végre létezik önérdekű magyar külpolitika, amelyet nem ügynökök irányítanak, és tettekben is ki mer állni a határon túlra szakított magyarság jogaiért, nem pedig zokszó nélkül szavazza meg Románia EU-csatlakozását.

A gazdaság alapjai rendben vannak, folyamatosan emelkedik az életszínvonal, és végre valóban jobban élünk, mint korábban. A jelenlegi kormány felismerte, hogy a migráció élet-halál kérdés a nemzet fennmaradása szempontjából, és ne legyen kétségünk, hogy kerítés nélkül mi lenne már a mindennapok valósága.

A születések számának tartós és jelentős emelése lenne a tűzoltás után a következő lépcső, meglátjuk, az új családpolitikai kedvezmények mennyit számítanak az ügyben.

Nyilván nem minden tökéletes, a magyar kultúra továbbra is mostohagyerek, ugyanolyan balliberális arcok irányítják, mint a Rákosi-korszak óta mindig, és a pénzeket is közöttük osztják el.

A korrupció és a verseny megszűnése hosszabb távon fenyegeti az ország egyensúlyát, és csak remélni tudjuk, hogy a vezetők lassan felismerik az önmérséklet és alázat erejét. A magyar hazafiak ezzel együtt azokat támogatják, akik a hazát építik, és nem a lelketlen zsoldosokat, akik az elárult nemzeti lobogó alatt betagozódnak a balliberális ellenzékbe.

Ennek köszönhető, hogy a Pongrátz Gergelytől, a Corvin köz legendás parancsnokától még 2003-ban átvett lyukas zászlót ma már visszaköveteli öccse, András, mert a Jobbik már évek óta nem méltó arra, hogy 1956 szellemi örökösének tekintsük.

Vona hiába tanult történelmet, úgy tűnik, nem eleget, így megismétli a múlt hibáit. A Jobbik lecserélte szavazóinak jelentős részét, és a megmaradtakat is főleg az Orbán elleni protestálás tereli össze, amit valódi elkötelezettségnek nem lehet nevezni.

Néhány éven belül a hatalom túlzott akarásának a teljes megsemmisülés lesz a vége. Mert Vona elárulhatott és becsaphatott minket, nemzeti radikálisokat, de a lelkünket akkor sem vehette el, ha eladta a sajátját.

A szerző a Jobbik volt országgyűlési képviselője