Az elárult nemzeti lobogó

Vona Gábor gyakorlatilag megtagadta azt az ideológiát, amelyet képviselve a Jobbik 2006 után felemelkedett, és hideg technokrataként eladta a párt lelkét.

HUNGARY Fotó: Laszlo Balogh Forrás: Reuters

„Magyarország csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai”, és teljes érdektelenségbe fulladtak a kormánybuktató megmozdulások, miután kiderült, hogy csak az istenadta nép nem állt a „lázadás” mögé, akire hivatkozva a sok magamutogató, tehetségtelen ellenzéki politikus előadta nevetséges magánszámait. Mert hangzatosak voltak a „rabszolgatörvény” elleni harc jelszavai, de nem azok tiltakoztak, akiket valóban érintett. A szakszervezetek sajnos a valódi munkavállalói érdekképviselet helyett már régóta a nagypolitika játékszerei, ezért rájuk hivatkozni átlátszó kifogás.

Most seregszemle következik, amelyen a marginálisra olvadt törpepártocskák eldöntik, hogy együtt vagy egymás ellen szállnak harcba a májusi európai parlamenti választáson. Mivel egy-egy hely nagyon komoly egzisztenciális biztonságot jelent, ezért nem lesz könnyű önzetlen áldozatokat hozniuk.

Nézzük meg, hogy mi történik a mára minden balliberális összefogásban stabilan szerepet vállaló Jobbik háza táján! Aki figyelemmel követte a magyar belpolitika alakulását az utóbbi években, annak nem meglepetés, hogy az elmúlt három évben határozottan irányt váltó egykori nemzeti radikális pártból szép fokozatosan a jobboldali kormány megbuktatásáért és a hatalomért mindenre kész protestpárt alakult.

Vona Gábor gyakorlatilag megtagadta azt az ideológiát, amelyet képviselve a Jobbik 2006 után felemelkedett, és hideg technokrataként eladta a párt lelkét. Miután 2018-ban a Simicska-média minden erőfeszítése ellenére is gyengébb választási eredményt értek el, mint négy évvel azelőtt, okosan hátralépett egyet, hogy személye ne erodálódjon a kétharmaddal szembeni szinte reménytelen küzdelemben, hanem a megfelelő időben az egész ellenzék vezéreként tudjon visszatérni mint Orbán Viktor legkomolyabb kihívója.

Ennek a stratégiának esett áldozatul a rosszkor, rossz helyen szájaskodó Szávay István, a gyanús ügyletekbe keveredő Staudt Gábor, és bizony inog az aktuálisan kinevezett helytartó, Sneider Tamás pártelnök széke is, akinek felesége „magánjellegű” karlendítésekkel szórakoztatta az esküvői közönségét.

Vona ugyanis nem szeretne ilyen kellemetlen aknákat hagyni a hátországában, hogy aztán az őt már barátilag kérdező liberális riporternek ne kelljen rózsaszín nyakkendőjét meglazítva megmagyarázni, hogy Szávay csak egy italra kívánta meghívni a vele szemben indulatosan fellépő zsidó hölgyet, és Sneiderné is csupán az Ave, Caesart! gyakorolta egy Monty Python-előadáshoz.

A Jobbik viselkedését figyelve a stratégia egyértelmű: a látványos választási kudarc és a saját törzsbázis abszolút elégedetlensége ellenére, amit a Mi Hazánk Mozgalom létrejötte fémjelez, nem csupán folytatják a „néppártosodási” politikát, hanem magasabb fokozatba kapcsoltak.

Normális ésszel ki gondolta volna, hogy a gyurcsányi vészkorszak antitéziseként létjogosultságot nyert párt egy évtizeddel később Gyurcsány Ferenccel és embereivel együtt áll ki a Parlament lépcsőire a nemzeti orientációjú kormány minden eszközzel való megbuktatására?

Van egy rossz hírem nekik: ekkora árulást, amit elkövettek saját tagságuk és választóik ellen, nem fognak nekik megbocsátani. A balliberális konglomerátumnak is kizárólag addig van rájuk szüksége, amíg el nem takarítják az illiberális Orbán-rendszert az útjukból, hogy újra virágozzék az általuk egyedül elfogadható globális multikulti társadalom.

Ha elérik a céljukat, akkor úgy fogják elhajítani a Jobbikot, miként azt látványosan szemléltette egykor Gádor Iván, a Magyar Hírlap vezető publicistája a Fidesszel kapcsolatban. Hiába a mostani gesztusok és „el nem határolódások”, nekik csak olcsó és megvetett eszközök maradnak, akikkel gumikesztyűben és befogott orral kénytelenek érintkezni, de közben ugyanolyan náci hülye gyerekeknek tartják őket, mint három-négy évvel ezelőtt.

A kétségtelenül létező párhuzam miatt sem mehetünk el szó nélkül a Dávid Ibolya vezette MDF dicstelen szerepe mellett. Az első Orbán-kormány (1998–2002) minden téren sokat lépett előre a történelmi válsághelyzetet megöröklő Antall-kormány és a többek között a közszolgáltatók multiknak való elkótyavetyélésével nyílt hazaárulást elkövető Horn-rezsimhez képest.

Dávid Ibolya egy idő után elhitte magáról, mennyire nagyszerű és pótolhatatlan, és hajmeresztő kanyarokkal kezdte megrémíteni a benne bízókat. A magyar politika nagyasszonyának képzelte magát, makacsul abba a hitbe kapaszkodva, amire egyes közvélemény-kutatók jó okkal erősítettek rá, hogy ő a legnépszerűbb politikus. Mivel a jobboldalon nem tudott diktálni, inkább kizárta pártbeli ellenzékét, és lepaktált a Gyurcsány vezette szocialistákkal.

A külön indított MDF-es jelöltnek köszönhette a már teljes szétesésben lévő Demszky Gábor az ötödik főpolgármesterségét 2006-ban. Dávid ezt követően már teljesen megtagadta konzervatív gyökereit, neoliberális elveket kezdett vallani, és a méltán közutálatnak örvendő Bokros Lajost juttatta ki Brüsszelbe a 2009-es EP-választásokon.

Egy év múlva odáig süllyedtek haverjával, Herényi Károllyal, hogy a definitív módon magyarellenes SZDSZ-szel kötöttek választási együttműködést, miközben olyan „húzónevek” kapaszkodtak a hajóra, mint az Orbán-ellenes gyűlöletbeszéd habzó szájú profétája, a mára gyurcsányista Debreczeni József vagy a neoliberális Political Capital emblematikus figurája, Somogyi Zoltán. Szerencsére a választókat nem lehetett annyira hülyének nézni, mint azt kitervelték, így méltó módon hajították őket a politika szemétdombjára 2010-ben.

Kedves vonaisták! Ismerős a helyzet? Mert kísérteties a hasonlóság az előzőekkel abban, ahogy Vona verte keresztül a „néppártosodás” politikáját a Jobbikon. Elveszett a törzsbázis, atomjaira hullottak az alapszervezetek, csupán a megélhetést kapó vagy azt remélő tagok és az ejtőernyősök tartanak ki egzisztenciális okokból változatlan buzgalommal.

A folyamat már nem visszafordítható, leginkább azért, mert az elefántcsonttoronyba, ahol a jelenlegi vezetés él bezárkózva, a jelek szerint nem jut el a valóság. Helyette konok következetességgel szalámizzák le maguk alól a pártot, és nem akarják felfogni, hogy a valóban nemzetben gondolkodók számára ez a politika már nem hiteles.

Mert mi, korábbi radikálisok nem „fideszes csicskák” lettünk, hanem valós súlyukon értékeljük az ország előtt álló problémákat. Amelyek közül nem az oligarchák emlegetése a legnagyobb, hanem a globalista neoliberalizmus szakadatlan próbálkozása a nemzetállamok felszámolására. És ezzel a hatalmas erővel mert ujjat húzni Orbán Viktor, amihez bőven kellett bátorság, sőt karizma és tehetség, hogy a reménytelennek látszó küzdelemben még talpon maradjon.

Amit mára Magyarország kormánya hivatalos politikává emelt, azt tíz-egynéhány éve még csak elkötelezett hazafiakkal egymás között tudtuk elmondani, és ez hihetetlen változás a kétezres évek atlantista mantráit monotonon ismételgetők után.

A Soros-birodalom létező és fenyegető valóság, nem csupán zavart elmék összeesküvés-elmélete, ahogyan állítja a média. Végre létezik önérdekű magyar külpolitika, amelyet nem ügynökök irányítanak, és tettekben is ki mer állni a határon túlra szakított magyarság jogaiért, nem pedig zokszó nélkül szavazza meg Románia EU-csatlakozását.

A gazdaság alapjai rendben vannak, folyamatosan emelkedik az életszínvonal, és végre valóban jobban élünk, mint korábban. A jelenlegi kormány felismerte, hogy a migráció élet-halál kérdés a nemzet fennmaradása szempontjából, és ne legyen kétségünk, hogy kerítés nélkül mi lenne már a mindennapok valósága.

A születések számának tartós és jelentős emelése lenne a tűzoltás után a következő lépcső, meglátjuk, az új családpolitikai kedvezmények mennyit számítanak az ügyben.

Nyilván nem minden tökéletes, a magyar kultúra továbbra is mostohagyerek, ugyanolyan balliberális arcok irányítják, mint a Rákosi-korszak óta mindig, és a pénzeket is közöttük osztják el.

A korrupció és a verseny megszűnése hosszabb távon fenyegeti az ország egyensúlyát, és csak remélni tudjuk, hogy a vezetők lassan felismerik az önmérséklet és alázat erejét. A magyar hazafiak ezzel együtt azokat támogatják, akik a hazát építik, és nem a lelketlen zsoldosokat, akik az elárult nemzeti lobogó alatt betagozódnak a balliberális ellenzékbe.

Ennek köszönhető, hogy a Pongrátz Gergelytől, a Corvin köz legendás parancsnokától még 2003-ban átvett lyukas zászlót ma már visszaköveteli öccse, András, mert a Jobbik már évek óta nem méltó arra, hogy 1956 szellemi örökösének tekintsük.

Vona hiába tanult történelmet, úgy tűnik, nem eleget, így megismétli a múlt hibáit. A Jobbik lecserélte szavazóinak jelentős részét, és a megmaradtakat is főleg az Orbán elleni protestálás tereli össze, amit valódi elkötelezettségnek nem lehet nevezni.

Néhány éven belül a hatalom túlzott akarásának a teljes megsemmisülés lesz a vége. Mert Vona elárulhatott és becsaphatott minket, nemzeti radikálisokat, de a lelkünket akkor sem vehette el, ha eladta a sajátját.

A szerző a Jobbik volt országgyűlési képviselője