Az élet nagy kérdéseiről

Pár éve múlva a „Black LGBT+ Lives Matter” mozgalom nevében még a fehér embert is betiltják hatóságilag.

Hetek óta támadják hazánkat a pedofilellenes törvény miatt Forrás: chamberofcommerce.org

A két – nevezzük így – gondolatkör az alapkötöttségeiből fakadóan pedig az egyes nagy filozófiai kérdésekre („mi az élet értelme és célja?”) gyökeresen eltérő válaszokat ad. (Pontosabban a modern, „szakosodott” tudományszemlélet meg sem próbálja feltenni e kérdéseket.) Mindenekelőtt érdemes rámutatni arra a pontra, mely oly sok egyéb problémának origója is egyben: véges-e az élet? Az ateista gyökerű materializmus szerint igen: az egész univerzum és benne az ember igazából egy véletlen műve, a körülmények speciális összjátékának eredménye. Megszületünk, élünk és meghalunk, se előttünk nem volt semmi, halálunk utána pedig mi leszünk semmivé. E tételezésnek azonban nagyon lényeges – szerintem hátborzongató – társadalmi következményei vannak. Ha ugyanis az életünk véges, erre a földi egzisztálásra behatárolt, akkor viszont mindent, amit vágyaink, érzelmeink, óhajaink alapján „jónak” vagy „szükségesnek” tételezünk, itt, a földön kell megvalósítani, elérni – hiszen máskor nem lesz rá lehetőség. Ráadásul mindez „történelmi szükségszerűség” is egyben, hiszen a világ halad, a „fejlődés” megállíthatatlan.

Mivel abban természetesen az egyes elképzelések megegyeznek, hogy a boldogság kiemelt érték – csak abban nincs egyetértés, hogy mi a boldogság maga, mi vezet el ahhoz –, a materialista szemlélet is azon fáradozik, hogy az emberiséget elvezesse egy jobb, boldogabb világba. Azonban ha a képlet elemeit összerakjuk – a lét véges, túlvilág nincs, de boldogságra kell törekedni –, abból egyenesen következik, hogy a mennyországot itt a Földön kell létrehozni. Tehát az ember és az emberi társadalmakat összefogó-szervező politika célja végső soron az, hogy egy olyan utópiát valósítson meg, ahol a lét korlátosságából fakadóan maga a létezés korlátlanná válik.

Mindezzel szemben a transzcendens létezését elfogadó és valló szellemiség azt vallja, hogy az élet a maga totalitásában nem véges (sőt örök), hogy létezik túlvilág, és – bármilyen kényelmetlen is ebbe belegondolni – hogy az evilági lét pusztán egy rövid intermezzo, előkészítése az emberi fogalmak szerint felfogott halál utáni létezésnek. Azonban e felfogás (hit) alapvetően kitágítja a boldogság horizontját: mert persze az a cél, hogy boldogok legyünk, de a boldogsághoz teljesen más út vezet, mint amit a materializmus állít. („Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet”.) Az alapvető cél a túlvilági életre való felkészülés, nem pedig a vágyak, igények kibontakoztatása, esetleg azokon keresztül és mindenáron az anyagi értelemben vett jólét elérése. Mivel van mennyország (és pokol), egyiket sem kell létrehozni itt a földön – az élet ilyen értelemben vett „korlátlanságából” (örökkévalóságából) így éppen hogy az evilági létezés korlátosságainak tudomásulvétele és tisztelete fakad.

Hogy hogyan közelítünk az élet véges vagy végtelen mivoltához és azon keresztül az ember céljához, számos egyéb következménnyel is bír. Aki a Teremtés rendjét elfogadja, az elfogadja az abból fakadó természetes hierarchiát, azt, hogy van valaki felettünk. Hogy létezik tekintély, hogy vannak alá-fölérendeltségi viszonyok és legfőképpen azt, hogy az ember nem mindenható. Aki szerint nincs Teremtés, az nyilvánvalóan nem vallja az abból fakadó teremtett struktúrák tiszteletét sem: nincs Teremtő, tehát nem beszélhetünk az igazság objektív forrásáról sem. Nincs általánosan kötelező morális vagy erkölcsi mérce; valójában minden érték és minden megítélés viszonylagos („mindenkinek megvan a maga igazsága”), ekképpen a maga nemében minden egyenlő is. Vagy ha nem is az, akkor az embernek mint a heliocentrikus világ igazi középpontjának feladata, hogy az egyenlőtlenségeken változtasson. De alapvetően az is, hogy a saját igazságát, ha kell, a természeti-társadalmi rend – mely amúgy is az ember által konstruált, nem pedig teremtett – átalakításával érje el.

Az átalakításhoz, a társadalmi mérnökösködéshez pedig egy szubjektív mérce társul: az egyéni vágyak, akarások, érzések. Ezeket kell kifejezésre juttatni, megvalósítani, kiteljesíteni – itt és most, hisz időnk véges. Pusztán az a probléma, hogy ha nincsenek korlátok, akkor az emberek, ha nem tudnak uralkodni a saját érzelmeiken, elkezdik mások viselkedését kontrollálni. Majd gondolják végig ezt a „társadalmi igazságosság” nevében zajló következő felszabadító forradalomnál pár éve múlva, mikor a „Black LGBT+ Lives Matter” mozgalom nevében nemcsak a heteroszexualitást, de a fehér embert is betiltják hatóságilag. Ne nevessenek! Nézzenek csak nyugati irányba.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója