Karas szülőhazája birodalmi hagyományban éppen nem szűkölködik. Időszerűségét némely politikus lázálmaiban máig sem vesztette el, csak épp kiterjed egész Európára. Ausztriában a második világháború súlyos tanulságai ellenére a Németországgal egyesülést százezrek szorgalmazzák. 1919-ben a szociáldemokrata Renner-kormány kommunista hatalomátvételtől rettegett, és attól, hogy – akár Magyarországon – a szovjet befolyás kiterjed Ausztriára is. Ehhez képest a Tanácskormány bukása után siettek a menekülő magyar bolsevik vezetőket befogadni. (A „vörös Bécs” – néppárti–zöld koalíciós kormány ide vagy oda – azóta sem túl meglepő.)
Adolf Hitler bécsi bevonulását másfél millióan ünnepelték. A harcoló német Wehrmacht parancsnokaitól eltekintve a náci erőszakszervezetekhez nem kevés osztrák csatlakozott. Köztük a zsidók deportálásának legfőbb felelőse, Adolf Eichmann; Ernst Kaltenbrunner SS-tábornok, a Birodalmi Biztonsági Hivatal (RSHA) vezetője; nem utolsósorban Arthur Seyss-Inquart, a holland zsidók elhurcolását és százezrek kényszermunkáját szervező helytartó.
Karas úrnak tehát – merőben más előjellel, de – van hová visszanyúlnia. Országának szerencsére nem kellett az ÁVO rémuralmát megtapasztalnia, de a jóember hiányos történelmi ismeretei ellenére tudhatná: mind a fegyveres, mind a fegyvertelen önkény csodás víziókkal és szép szavakkal kezdődik.
Sajátos, hogy esetünkben Deutsch végleges kiátkozását épp a német néppárti frakció fogta vissza. Vezetője, Mandfred Weber hol így, hol úgy nyilatkozik, többek közt: „A nacionalizmus Európában ismét kísértő szelleme a fő ellenfél.” Továbbá: „A nemzetállamok csak az egyesült Európában lehetnek erősek.” Legutóbb nemes egyszerűséggel pirított Boris Johnson brit kormányfőre: „A mai világban nincs nemzeti szuverenitás. Még a nagy országok számára sem.”




















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!