Az uborka hava, augusztusi körkép

A legkellemesebb augusztusi piknik kétségkívül a páneurópai volt. Itt végleg bebizonyosodott, mi a különbség a liberális álmodozás és ámokfutás, illetve a reálpolitika között.

Kézfogás. A német és a magyar kormányfő a legfontosabb kérdésekben egyetértett Fotó: MTI/Szecsődi Balázs

A trollfődíjat azonban az a nyomorult vitte el, aki a Szent Jobb meggyalázásával tiport bele a nemzeti, no meg a jóérzésbe. Minden rosszban van valami jó, legalább láthatjuk a kortárs liberalizmus ideológiájának végtermékét: a legalját, aki a jelek szerint reménytelenül szerelmes a macskájába, és ezen létállapot nyomorúságával a köztudatot terrorizálja. Nyáron, uborkaszezonban egy rövidkét visszhangzik ez is.

A Coca-Cola reklámja sokkal inkább kiverte a biztosítékot. Töredelmesen bevallom, én ezt nem szívom annyira tüdőre, mint mások: aki ezt a löttyöt megissza, az ilyen reklámot érdemel. Persze az otthonába, nem a metrómegállóba. A Kárpát-medencében mindenhol hagyomány a házi szörp, aki ezt fölcseréli a divat vagy valamiféle ízléselhajlás miatt erre a valamire, az ne csodálkozzon: amilyen a lötty, olyan a reklámja. Érdekes módon egy sajtócikket sem olvastam a neves cég másik csúcsterméke, a Sprite termékkampányáról, amely az „Oltsd a szomjad! Ne engem” szlogen alatt fut. A plakátokról egy teletetovált pofájú csóka vigyorog ránk, a reklámklipben pedig különböző furcsa perszónákat szólaltatnak meg, akiket nekünk el kellene fogadnunk a szent liberalizmus jegyében – de még inkább a reklámozott terméket, amelynél amúgy a cukros víz is karakteresebb itóka.

Én benne vagyok: fogyassza a pompás vegyszereket a reklámokban megcélzott közönség, azok pedig, akik ezektől a reklámoktól hánynak, fogyasszák inkább a hazai kézműves termelők házi szörpjeit. Megrökönyödni pedig nem kell: ez az elvtelen multicég habozás nélkül legyártotta a náci reklámokat is, amikor az volt a menő.

Ajánlom mindenki figyelmébe a Birodalmi kóla című írást a Tutiblogról (tutiblog.com/birodalmi-kola, 2019. augusztus 14.), ebből megtudhatjuk, mi volt az Oltsd a szomjad! kampány elődje a hitleri Németországban: „Ein Volk, ein Reich, ein Getrank”. A plakátokon ott díszelgett a birodalmi sas meg a horogkereszt is, és jópofa protokollmedalionok is készültek, ugyancsak az előbb említett jelképek felhasználásával.

Valamiféle kultúrharc – vagy inkább piszkálódás – is volt. Szapulták egy kicsit Vidnyánszky Attilát, amiért az általa igazgatott Nemzeti Színház alávaló módon kultúrmissziót teljesít, ahelyett, hogy profitorientált nagyvállalkozásként működne. Vidnyánszky például nem átallott ingyen előadást tartani hátrányos helyzetű gyerekeknek és hajléktalanoknak. Ez utóbbiaktól legalább egy-egy Fedél Nélkült elkérhetett volna a kultúrélményért cserébe, és személyesen értékesíthette volna azokat a legközelebbi útkereszteződésnél.

Takaró Mihályra is rászálltak, egy Szél Bernadett nevű bukott politikus (akire emlékezni sem fogunk néhány év múlva) egyenesen botrányosnak nevezte, hogy az irodalomtörténész lektorálja a Nemzeti alaptantervet: „Teljesen rosszul vagyok a gondolattól is, hogy egy szélsőséges nácibarát alaknak bármi köze lehet a Nemzeti alaptanterv tartalmához.” Takaró Mihály nácizmusára nagyon komoly bizonyítékok vannak: egy volt kolléganője, aki író, egy Facebook-posztban azt állította, hogy Takaró „kis zsidó lapocskának” titulálta a Nyugatot.

Ez a poszt azóta eltűnt, azaz a szerzője sem vállalja. De mit számít ez haladóéknál, akiknek egy kósza mondat is elég, hogy más szemében a szálkát megleljék, de a törvényszéki bizonyíték sem elegendő ahhoz, hogy a sajátjukban a gerendát észrevegyék?

No meg azért is náci, mert szereti Wass Albert, Tormay Cécile és Nyirő József műveit, és minden jel arra mutat, hogy nem fogja eltüntetni a liberális óhajok szerint Katona József, Berzsenyi Dániel vagy Jókai Mór nevét és munkásságát a tankönyvekből, olyan kortárs írók kedvéért, akik még nem mérettek meg az idő mérlegén. Nagy valószínűséggel minden bolsevik és libsi elemet is ki fog gyomlálni: nem csoda, hogy így kitört a sivalkodás.

A legkellemesebb augusztusi piknik kétségkívül a páneurópai volt. Itt végleg bebizonyosodott, mi a különbség a liberális álmodozás és ámokfutás, illetve a reálpolitika között.

Angela Merkel szavaiból egyértelműen kiderült, kit igazolt – méghozzá rövid időn belül – a történelem. Bebizonyosodott, hogy Magyarország igenis mennyire fontos, amennyiben azt akarjuk, hogy fontos legyen, nem pedig a papucs alól pislogunk és bólogatunk szervilisen mindenre, amit Brüsszelben, Berlinben vagy Párizsban megfogalmaznak. Mi már rég tudjuk, hogy igazunk van és jó úton járunk, de jólesett ezt a Bundesmutti szájából hallani.

Mindeközben – jaj, szinte megfeledkeztem a pillanat legnagyobb hőséről, a klímaapokalipszis Jeanne d’Arc-járól – Greta Thunberg már a nyílt vizet szeli egy luxusvitorláson az Újvilág felé, ahol majd ismét elmondja ostoba közhelyeit arról, amit még a tudósok sem tudnak, nemhogy egy tizenéves taknyos, aki már egy éve lóg az iskolából.

Persze azok tucatjai, akik az életét próbálják megóvni e könnyelmű utazás közben, sokkal jobban szennyezik a környezetet, mint amivel Greta megkímélte azzal, hogy repülő helyett a hajót választotta, de hát ennek fölméréséhez nem elég az egybites gondolkodás.

Vajon tudja ez a leányzó, hogy a bolygó egyik legnagyobb szennyezője a Coca-Cola, a milliárdnyi pillepalackjával, amelyeket egyrészt elő kell állítani, másrészt irdatlan mennyiségű, nem lebomló szemetet eredményez? Vajon amikor ez a díszes társaság konkrétan a multik ellen fog fordulni, mi fog történni? Kire fogadjunk? Az aktivisták fogják kicsinálni a multikat vagy a multik falják fel saját gyermekeiket?

Egyszer majd kiderül. Addig is koncentráljunk a választásokra. Reménykedjünk abban, hogy a következő hónapban ellenzéki felebarátaink az augusztusinál izgalmasabb show-műsorral rukkolnak elő, és a közélet nem lesz olyan lapos, mint az uborkaszezonban.