Ferenc pápa sebeket gyógyított

Nem kis megdöbbenést keltett, hogy Ferenc pápa elfogadta a romániai meghívást, ahogy elődje, Szent II. János Pál is – ám ami nem sikerült a lengyel pápának, az sikerült az argentinnak.

Nem kis megdöbbenést keltett, hogy Ferenc pápa elfogadta a romániai meghívást, ahogy elődje, Szent II. János Pál is – ám ami nem sikerült a lengyel pápának, az sikerült az argentinnak. Nevezetesen az, hogy Románia legnagyobb román hívő közössége mellett a magyarhoz is ellátogatott: a csíksomlyói nyeregben felállított oltárhoz, ahova kivitték Európa egyik legismertebb kegyszobrát. A pápa misét mondott – és egy meglehetősen jelentős szentbeszédet is.

Miért is jelentős ez a beszéd, illetve miért jelentős Ferenc pápa csíksomlyói látogatása? Ferenc pápát megválasztása óta folyamatosan leegyszerűsítő jelzőkkel illetik a világ különböző médiumai, attól függően, hogy politikai szempontból hogyan viszonyulnak a sajátos társadalmi környezetből a pápai székbe érkező Ferenchez.

Argentína szolgálatában meglehetősen sokan kommunistaként aposztrofálták, emellett a migránsokat, a homoszexuálisokat érintő megnyilatkozásai kapcsán számos nagyon komoly bírálat fogalmazódott meg a magyar közéleti szereplők és publicisták részéről is. Amennyiben Ferenc pápa diplomáciai, politikai szerepvállalását teszik mérlegre, annyiban lehetséges vitát nyitni a megnyilatkozásairól.

Arra azonban senki nem számított, hogy lenyűgözve fog nyilatkozni Erdély gyönyörű tájairól, hogy ottlétét nagyon nagyra értékeli és szeretettel beszél róla. De arra végképp kevesen számítottak, hogy milyen szentbeszédet hallhatunk tőle. Akkor értjük meg ennek fontosságát, ha nem a diplomatára, városállamot vezetőre és világegyházat kormányzóra, hanem mint Krisztus helytartójára, Szent Péter örökösére tekintünk. Ez a dimenzió azért fontos, mert ez a pápa valódi és első számú küldetése: Isten népének pásztora, aki, ahogy Jézus is, azért felelős, hogy a nyája ne legyen kitéve veszélyeknek, és hogy Isten népe és maga a pásztor együtt lehessenek. A mindenkori pápák ennek a krisztusi pásztori létnek az örökösei.

Ahogy meghallgattam a helyszínen, majd utána többször is elolvastam a pápa beszédét, egyértelművé vált számomra, hogy Ferenc pápa azért jött el a magyarokhoz, hogy sebeket gyógyítson. Nem véletlenül hasonlította tábori kórházhoz az egyház állapotát, és – ne legyünk naivak – ahhoz hasonlította a romániai katolikus viszonyokat is. A tábori kórházban vannak a legszélsőségesebb emberi és orvosi esetek, és szélsőséges léthelyzetben kell emberfeletti teljesítménnyel reagálni.

Mit vár el Ferenc pápa az őt hallgató hívektől? Semmivel sem kevesebbet, mint Szent II. János Pál 1991-ben tartott beszédében az esztergomi bazilikában. Azt várja el tőlünk, hogy haladjuk meg saját magunkat, tudjunk túllépni a keserveinken, a kesergéseinken, múltbeli nyűgeinken: „Ne hagyjuk, hogy azok a hangok és azok a sebek, amelyek az elkülönülést és a megosztottságot táplálják, megfosszanak minket a testvériség érzésétől.

Nem szabad elfelednünk vagy tagadnunk a múlt összetett és szomorú eseményeit, azonban ezek nem jelenthetnek akadályt vagy ürügyet, hogy meggátolják a vágyott testvéri együttélést” – mondta Ferenc pápa. Ehhez segítséget nyújt nekünk Szent Pál is: „Elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutal­máért, amelyre Isten meghívott Krisztusban.”

Tehát a múlton való rágódás és a múlt sebei­nek folyamatos feltépése és nyalogatása nem keresztény és nem jézusi magatartás. Erre hívta fel a figyelmet Szent II. János Pál is, aki maga is a fasizmus és a kommunizmus – két diktatúra! – árnyékából érkezett a pápai székbe. Nagyon kemény dolgot kért a magyar társadalomtól, amit természetesen nem – illetve csak részleteiben – sikerült megvalósítani, nevezetesen: tudjunk túllépni azon, hogy negyven évig kommunista diktatúra volt Magyarországon: „Az ősi magyar egyház kedves fiai és leányai! Ismerem a megpróbáltatásokat, amelyekkel meg kellett küzdenetek az elmúlt negyven év folyamán.

Ismerem azokat a nehézségeket, amelyek elsősorban Isten népének egységét kezdték ki ebben az országban, és tudom, hogy még mindig maradtak sebek, amelyek Krisztus testének teljességét csonkítják. Eljött az ideje annak, hogy a szeretet legyőzze a még meglévő feszültségeket, a bizalmatlanságot, a gyanúsítgatást. Eljött az ideje annak, hogy Isten egyetlen családjának minden tagja újra szorosabb egységbe kerüljön egymással. Valóban mindnyájan egyetlen testet alkotunk Krisztusban, és ennek a testnek egységé­ben mindnyájan legyetek egymásnak tagjai”

– mondta Szent II. János Pál. „Egymásnak tagjai” vagyunk, azaz életünk középpontja Krisztus. „Erősödjék ma is mindnyájatok együttműködésével ez az egység, amivel az összes megkereszteltek felelősen részt vállalnak Krisztus testének építésében.”

Ferenc pápa Csíksomlyón azt mondta: tudjuk, ismerjük a ti történeteteket – de nem ez a lényeg! Isten népe egy és elválaszthatatlan: egy Krisztusban, az eucharisztiában:

„Isten hívő szent népe, amely Máriával együtt zarándokol az Úr irgalmát énekelve, […] járjunk együtt az úton, kérve az Úrtól a kegyelmet, hogy a régi és a mostani sérelmeinket és bizalmatlanságain­kat változtassa új lehetőségekké a közösség érdekében, […] és ne féljünk a kölcsönös érintkezéstől, találkozástól és segítségnyújtástól.”

Azért felbecsülhetetlen értékű Ferenc pápa látogatása Csíksomlyón, mert bár rövid időt töltött ott, szentmisét celebrált a katolikus hit tanítása szerint. Az eucharisztiában Krisztus van jelen. E sorok szerzője a csíksomlyói nyeregben román katolikusok között hallgatta végig a szentmisét, úgy, hogy a szentlecke román nyelven, az evangélium magyarul, a prédikáció pedig magyarul és románul hangzott el.

Mit üzen ezzel a két pápa?

Bár mi földi dimenzióban, történelmi viszonyrendszerekben, években, évtizedekben gondolkodunk, Isten népének dimenziója nem órákra, hetekre, hónapokra vagy évekre vonatkozik, hanem az örökkévalóságra. Ha a pápa útmutatása szerint fel tudjuk emelni a tekintetünket, és Krisztusra tudjuk emelni, akkor megszűnik minden olyan ellenségeskedés és ellentét, amiről addig azt gondoltuk, hogy fontos.

Ha mi folyamatosan történelmi sérelmeinkben élünk, akkor nem leszünk képesek valódi megoldásokat találni. Nagyon fontos a katolikus közösségek jelenléte egy-egy társadalomban. Szent II. János Pál azt kérte Esztergomban, hogy lépjünk túl, haladjuk meg önmagunkat, merjük Krisztusra emelni a tekintetünket – ezért mondta Esztergomban a misét, és ezért szólította meg és üdvözölte az ott lévő szlovákokat szlovákul. Csíksomlyón is ezért hangzott el a szentlecke és a prédikáció románul is.

A magyarok által nagyon tisztelt II. János Pált senkinek nem jutott eszébe számonkérni azért, mert a magyar egyház szívében szlovák nyelven „merészelte” köszönteni a misére ellátogató szlovákokat.

Ezért lesz lényeges a magyarság szempontjából is 2020-as Eucharisztikus Világkongresszus, amely nem egy „katolikus buli”, nem egy Európa-bajnoksághoz vagy világbajnoksághoz fogható „katolikus sportesemény”, hanem felhívás arra, hogy a kereszténység nem lehet a politika játékszere, nem lehet „vallásgyakorlat”, hanem a hiten és a hit legmélyebb szívbeli elköteleződésén, a megtérésen kell alapulnia. Tehát az Eucharisztikus Világkongresszus célja sem lehet más, mint a magyar társadalom számára olyan felkiáltójellé válni, ami arra figyelmeztet, hogy még mindig van az országban valamekkora kovász, amely képes átjárni a magyar nemzet társadalmát Krisztus örömhírével.

Tehát, ahogy Szent II. János Pál és Ferenc pápa is Krisztust helyezte Isten népének középpontjába, az Eucharisztikus Világkongresszuson is meg kell tudnunk mutatni, hogy túllépve a történelmi sérelmeken és a sérelempolitizáláson, újból hittel tudunk fordulni a saját sorsunk jobbra fordítása felé.

Ha ez nem sikerül, és az esemény protokoll- vagy tömegrendezvénnyé silányul, nem tölti be küldetését. A pápák a magyar nemzeti közösséghez intézett két jelentős beszéde, az esztergomi és a csíksomlyói erre tett felhívást – és ezeknek a felhívásoknak a mondanivalója nagyon is összecseng Pio atya látomásával, amelyben Magyarországot egy kalitkából kirepülő madárhoz hasonlította, ami Európának és a világnak is üzenetet fog hozni. Félreértés ne essék, ez az üzenet nem politikai jellegű, hanem egy sokat szenvedett nemzet újbóli megtérésének üzenete lehet.

Isten népe egy, ennek mi magyarok is a részesei vagyunk, és vagy Krisztust helyezzük az életünk középpontjába – és ezáltal a keresztény politika középpontjába is –, vagy kiüresedünk. Ferenc pápa másik nagy lépése volt e tekintetben, hogy azon sebek begyógyítására is tett egy kísérletet, amelyeket Trianon ejtett. Mert lássuk be, hogy most, a 100. évforduló küszöbén is elveszett hegyeinkről, arany- és sóbányáink­ról, völgyeinkről, folyóinkról – tehát elveszett magyar vagyontárgyakról, elcsatolt területekről beszélünk.

De nem beszélünk arról, hogy ez a nemzet az elmúlt száz évben a hitét veszítette el. Mert ha nekünk az értéket az elcsatolt területekben a gazdasági értékek, a fogyasztói társadalom értékei jelentik, nevezetesen a szerzés, a birtoklás, a javak, a gazdagság, akkor ezzel Trianonra nem jó választ adunk. A Trianonra adott magyar válaszok az elmúlt száz évben eddig mind kudarcot vallottak: a politikai, a diplomáciai, a katonai és a gazdasági válaszaink is.

A nemzet egyesítésének egyik legnagyobb motorja maga Krisztus lehet, maga az eucharisztia, maga a katolikus közösség, amely felemelve fejét, a napi gondoktól, problémáktól és feszültségektől elszakadva egy teljesen más dimenzióba emeli az életét, és az eucharisztiá­ban megjelenő Krisztusra emeli a tekintetét.

Ettől messze áll a sérelempolitika, a revansista politika és az erőszak. Ferenc pápa csíksomlyói jelenléte is rávilágított arra, hogy a valódi megoldás vagy a lelkekben lezajlik, vagy ha nem zajlik le, akkor Erdély, Magyarország és a magyar határon túli közösségek ügyének is tábori kórházi ellátást kell kapnia. Holott Tria­non a magyar nemzetnek lehetne lehetőség is, például ha intenzív kapcsolat kezdődik katolikus magyarok és katolikus románok, katolikus magyarok és katolikus szlovákok, horvátok stb. között.

Azt, hogy a katolikus közösség, amely hite szerint az eucharisztiában Krisztus jelenlétét ünnepli, egy nép: Isten népe, két pápa is üzenetként hozta el nekünk az elmúlt emberöltő során. Ezt komolyan kell venni – pontosabban csak ezt kell komolyan venni. Ha ezt nem vesszük komolyan, és a pápákat rozzant öregembereknek, idiótáknak, kommunistáknak bélyegezzük, azzal saját magunkról állítunk ki szegénységi bizonyítványt, illetve saját magunk történelmi ismereteiről, eszkatologikus távlatairól lemondva próbáljuk meg aktuálpolitikai célok eszközévé silányítani Krisztus utódját.

A szerző teológus