Füst a liberális világ felett

A haladó sajtó pedig, amely valami sajátos liberális unikalitást delirálva magának, állandó „elnyomásban” ellenőrzi a hatalmat, már most történelmet írt az erdőtüzek kapcsán.

Na most itt van nekünk Dél-Amerika aktuális erdőtüzeinek esete.

A világ adakozó celebritásaiból verbuvált egyesített nemzetközi front idő előtti boldoggá avatására készülő haladók kedvéért álljon itt: senki, sehol nem mondta azt, hogy ami Dél-Amerikában most történik, az az emberiség üdvére válik. Minden egyes fa, minden védett faj minden egyede és minden őslakos elveszített otthona pótolhatatlan veszteség. Ahogy az a tajgán, a szavannán, az Arktiszon vagy az Antarktiszon. Csak éppen a belvárosi kávézók kiapadhatatlan szója latte-kínálatának ára van. Szójabab. Dél-Amerikában terem. Egykor volt amazóniai esőerdők felégetett talaján. Demagógia? Részben. Hulljon hamu az önmaga csapdájába lépő krónikásra.

De ugyanez a hamu jelenti a természet katalizátorát, ahogyan azt ugyancsak tudományos talapzaton álló professzorok oktatják Magyarország egyetemeinek minden természettudományi karán. A 2019-es év dél-amerikai tüzének lángja egyébként éppen csak pislákol az elmúlt húsz év Amazóniában feljegyezett erdőégetéseihez képest. Az új termőterületek felszabadításának módszere ráadásul – fájdalom, de így van – a térség esőerdeit lakó bennszülött és bevándorló népek történelméhez tartozik. Ami pedig a legtöbbet emlegetett „oxigén nyereség-veszteség” vitáját illeti, az elmúlt napokban minden fórum hivatkozta a téma szakértőit, akik fontos szénmegkötő ökológiai rendszerként írták le a kilenc országot borító erdőt.

Még egyszer: az eddigieken túl tucatjával sorjázhatnának még az ellentmondások az Amazóniáért naponta gyorséttermi menü mellett aggódók cáfolatául, de egyik sem állítja, hogy a dél-amerikai erdőpusztítás ösztönzendő folyamat! Ettől még tény marad a tény, hogy az évtized ezen szakaszában aktuálisan főpolgármesteri babérokra áhítozó Karácsony Gergely maximum saját kardiovaszkuláris rendszerének tett szívességet azzal, hogy facsemetét cipelt a belvárosi márványon, de e tevékenysége közben több oxigént fogyasztott, mint amennyit a díszletként felállított, kínzott csemeteerdő visszapótolni képes.

A haladó sajtó pedig, amely valami sajátos liberális unikalitást delirálva magának, állandó elnyomásban ellenőrzi a hatalmat, már most történelmet írt az erdőtüzek kapcsán. Ahogyan az agrárminiszter szalvétáját gondolkodás nélkül dobták be a darálóba, ugyanolyan előrelátással hajították most utána Bencsik András labdáját vagy Kósa Lajos cserjéit.

Aztán mikor kitombolta, kiröhögte magát az arra érdemes és arra áhítozó közönség, ugyanezen sajtómunkások fesztelen közönnyel tették közzé a dél-amerikai erdőtüzek körül kialakult politikai hisztériát megunó tudományos világ közleményeit, amelyek egyszerre hasogatták tűzifává Karácsony Gergely mobil erdejét és maszkírozták fontoskodó házmesterré a G7-csúcson Brazília gyarmatosítását felvető francia elnököt.

Az évek óta szisztematikus alapossággal edzett olvasók hirtelen nem is találták a sorvezetőt, ami elasztikus hidat képezett volna a jobboldali vélemények fölötti gúnyolódás és a glóbusz oxigéntermeléséért az óceánok szerepét hangsúlyozó ENSZ-jelentés között.

Nem lehet könnyű követni a naponta változó sillabuszt, amelynek egyetlen vezérfonala a meghaladottnak tekintett nemzetállami maradiság opponálása. (Hogy aztán miként jutunk el odáig, hogy a Dél-Amerikából, az ottani üldöztetés miatt az elszármazott magyarokat be- és visszafogadó magyar kormány kritikája, majd a Dél-Amerika erdőtüzei ellen semmit sem tévő kabinetre szórt átkok összesimuljanak egyazon orgánum felületén, az már túlfeszíti írásunk kereteit.)

Divat lett Amazóniáért aggódni. Most éppen Amazóniáért lett divat aggódni. Ez minden, ami jelenlegi ismereteink és tapasztalataink alapján elmondható. Azok, akik komolyan terveznek a minket követő generációknak átadható hagyatékkal, eddig is tettek a fenntarthatóságért. A nemzetekfelettiséget hirdető európai elitek viszont pusztán új jelszót keresnek, miután minden eddigi érvüket elpufogtatták a történelmi keretek lebontása érdekében, de áttörést nem értek el. Ezért akar Emmanuel Macron francia elnök is „elgondolkodni Amazónia nemzetközi státussal való felruházásán”.

Mondhatnánk, hogy a gyarmatosító szemlélet a francia történelem, így a francia lélektan kiszakíthatatlan része. Ez lehet az a lélektan és persze gazdasági egyszeregy, amely a mai napig nem hagyja, hogy Párizs elengedje egyes afrikai érdekeltségei kezét. A velük kötött, gyarmattartást lezáró szerződésekkel egy időben ugyanis olyan új megállapodások születtek, amelyek révén a jobb sorsra érdemes afrikai államoknak évente több száz milliárd dollárt kell elhelyezniük a francia nemzeti bankban, és pusztán GDP-jük alig 15 százalékát használhatják fel szabadon. Mi lenne, ha ezt a pénzt, saját munkájuk gyümölcsét megtarthatnák? Lehet, hogy el sem indulnának Európa felé?

Abból az Afrikából, ahol e percben is az amazóniainál kategóriákkal nagyobb területeken lángol a sztyeppe, bozót, szavanna. A Nyugat-Európa által kiszipolyozott őslakók új termőterülete. Ahogy Dél-Amerikában. Mert mi lesz, ha végül minden fél elfogadja az új liberális gazdasági csodaszerként tisztelt szabadkereskedelmi megállapodást az Európai Unió és Dél-Amerika között? Még több olcsó marhahús, még több nádcukor, még több szójabab – még több felégetett esőerdő? Mindez újabb foka a balliberális skizofréniának.

A szerző a Karc FM főszerkesztő-helyettese