Kié lesz valójában a főhatalom?

Ki és mi fogja gyakorolni a jövőben azt a formális vagy informális képességet vagy tekintélyt, amely meghatározza, milyen elvek, szabályok és gyakorlatok alapján működjön egy szervezett társadalom?

Forrás: Fotó: 123RF

Szemünk előtt peregnek az események, mégis – talán azok gyorsaságánál fogva – képtelenek vagyunk felfogni, pontosan mi történik. Úgy gondoljuk, tudatunk racionális, azt hisszük, az ész vezet mindent, ezért képesek vagyunk mindent tudományosan megérteni – aztán kiderül, a valóság sokszor kibabrál velünk. A XXI. század impulzusrobbanása, az információk általában kéretlen, de kikerülhetetlen zubogása, a szaknévsoros aki kimarad, lemarad posztmodern formájának megtapasztalása a fomo (fear of missing out) formájában koncentrációs zavart okoz. Nem engedi, hogy az igazán fontos dolgokra figyeljünk, azokat meglássuk a fodrozódó felszín alatt. Így van ez a közéletben, a politikában is – napi harcok, küzdelmek, kampányok, választások, uniós és jogállamisági viták, szabadkereskedelmi csörték és társaik eltekerik nemcsak szemünk, de agyunk és intellektusunk fókuszát arról a kérdésről, amit fel kellene tenni mindenekelőtt.

E kérdés pedig így hangzik: kié a főhatalom? Ki és mi fogja gyakorolni a jövőben azt a formális vagy informális képességet vagy tekintélyt, amely meghatározza, milyen elvek, szabályok és gyakorlatok alapján működjön egy szervezett társadalom? Az Alapjogokért Központ ezért indította el a fő kérdésre válaszokat kereső kutatási projektjét: Szuverenitásharcok tegnap, ma és holnapután. (Lásd Molnár Balázs: Hazánk precedenst teremtett, Magyar Nemzet, 2019. november 18.) Egy új kor hajnalán vagyunk ugyanis, de minimum dimenzióváltás küszöbén: az államhoz való viszonyunk alapjaiban fog megváltozni a következő évtizedekben. Pozitív vagy negatív irányban, de a trend visszafordíthatatlan. Ugyanis a szuverén főhatalom birtokosát, az államot olyan mennyiségű és minőségű támadás éri, hogy eddig ismert jellege vagy elenyészik, vagy éppen felértékelődik: hozzá mint „végső menedékeshez” fogunk oltalomért fordulni.

Carl Schmitt már unalomig ismételt, de igaz tétele szerint „szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt”. De mi van akkor, ha ezt a döntési jogosultságot az állam kezéből megpróbálják egyre inkább kicsavarni? Vagy akkor, ha valójában egy „permanens kivételes állapotban” élünk, melyben pro forma (még) az állam az egyedüli szuverén, de a gyakorlatban egyre több „társszuverén” jelenik meg a színen? Vagy mi van akkor, ha ez a szuverenitásharc pusztán a korunkban folyó biztonságpolitikai-geostratégiai harc leágazása, és lényege, hogy egy egyre terebélyesedő proxyháború során birodalmi, kolonizáló entitások (államok vagy államszerű képződmények) hibrid eszközök felhasználásával vívják harcukat egymás ellen, melynek áldozatául esnek a kicsik?

Persze mondják, hogy az állami szuverenitás – egy terület és lakossága felett gyakorolt kizárólagos főhatalom – már rég nem az, ami volt: az állam leadott büntetőmonopóliumából (magánvád), peres ügyekben alávetette magát más, befolyási övezetén kívül eső döntési fórumoknak (nemzetközi bíróságok), vagy egyenesen a szuverenitásából fakadó hatásköröket ruházott át más intézményekre (Európai Unió). És ez igaz is, de hozzá kell tenni: ezeket az állam önként, előre rögzített szabályok alapján tette, azzal, hogy ezen engedményeket akár vissza is vonhatja. (Azaz mégiscsak korlátlan maradt a főhatalom.)

Az új „vetélkedő szuverének” azonban nem az állam hallgatólagos vagy aktív jóváhagyásával keletkeztek – vagy ha eredetileg így is történt, mára túltelepedtek eredeti felhatalmazásukon, és tevékenységük az állami szuverenitás szétmarására irányul. És itt nagyon is intézményesült folyamatokra gondolok: a globális alkotmányjog és az ezt szolgáló hálózat kiépülésére; a gazdaság, pénzügyek globalizációjára vagy például az IT-óriások kiépülőfélben lévő digitális szuverenitására, mely vetekszik az államéval.

A folyamat abba az irányba mutat, melyről oly sokan beszélnek: a jobb- és baloldali megosztottság átalakul, és helyébe a globális-lokális, föderalista-szuverenista, multikulturális-nemzeti törésvonal lép. Akárhogy is nevezzük a szembenállás új dimenzióit, valamennyiben közös, hogy míg az egyik oldal az egymással végül fuzionáló nemzetek feletti metaszerveződésekben (birodalmakban) látja a „Jó rend” alapját, addig a másik a lehatárolt, a helyhez kötöttség érzéséből táplálkozó társadalmi entitásokban. Ez az egymásnak feszülés persze nem pusztán valamiféle szervezetszociológiai vita: sokkal több annál, melyet átsző a posztmodern progresszió és a keresztyén szabadság világértelmezési monopóliumért folytatott harca.

Mindenekelőtt látnunk kell, hogy a különböző nemzetközi politikai szerveződések – és az azokat saját érdekeik szerint használó impériu­mok –, valamint a (többi) állam között közjogi háború van kialakulóban. A helyzet úgy áll, hogy a senki által nem választott vagy legfeljebb áttételes legitimitással rendelkező nemzetközi bürokráciák (ENSZ, EU, Európa Tanács stb.), szakmai-tudományos tanácsadó testületek (Velencei Bizottság, UNHCR), nemzetközi – de sokszor a nemzeti – bíróságok, valamint az ezekkel szorosan együttműködő, magát jogvédőnek álcázó politikai maffia egy „globális alkotmányjogi filmréteg” (Pokol Béla) létrehozásán fáradozik.

Ennek lényege, hogy a „nemzetközi standardok” vagy „uniós értékek” képlékeny homályossága felette áll az állam által alkotott jognak, ugyanis a „jogállamiság”, a „demokrácia”, az „emberi jogok” liberális (és kizárólagosnak tételezett) értelmezése minden, azzal szembemenő jogalkotói akaratot leront. Sok esetben persze az államok maguk léptek be e szervezetekbe, vetették alá magukat egy-egy nemzetközi rezsimnek, de arról az eredeti megállapodásokban szó sem volt, hogy túlterjeszkedő jogértelmezésekkel, lopakodó jogalkotással átírják e megállapodásokat. Az emberi jogok nevében lényegében lefokozzák az államot, újabb és újabb univerzális jogok felfedezése révén mesévé zsugorítják a szuverenitást.

Történelmi naivitás volt tehát valamennyi jogot emberi jogi alapokra helyezni, így ma már nem csodálkozhatunk azon, ha a demokrácia liberalizmus elleni lázadásáról beszélnek. A jurisztokrácia által megalkotni vágyott nemzetközi alkotmányosság végső értelme ugyanis, hogy az váljon a legitim állami hatalomgyakorlás forrásává, és ne a népakarat, a választások – így aztán a nemzeti alkotmányosság internacionalizálásával az állam hamar feloldódhat egy magasabban lévő struktúrában.

Másodsorban figyelmet érdemel az is, hogy a kozmopolita pénzügyi elit a „gazdaságot depolitizálta, a politikát viszont ökonomizálta” (Békés Márton), vagyis míg az állami kontroll/tulajdon háttérbe szorult, az állami akaratképzés egyre inkább piaci szereplők foglyává vált. Az egyes nemzetközi pénzügyi szervezeteknek, szabadkereskedelmi megállapodásoknak, választott bíróságoknak a különféle támogatások, mentőcsomagok megítélése, az azokhoz támasztott feltételek, jogviták eldöntése révén jóformán utasításadási joguk van az érintett állami irányítók felé.

Helyesen mutatott rá Schanda Tamás pár hete e lap hasábjain, hogy például az EU állami hatáskörbe tartozó szakpolitikákba úgy avatkozik be, hogy az azokra vonatkozó támogatási rendszerbe épít be olyan feltételeket, amelyek a nyugat-európai érdekeket és célokat szolgálják. (Lásd Felzárkóztatás brüsszeli ellenszélben, Magyar Nemzet, 2019. október 24.) Ráadásul a stratégiai szektorokat, közműszolgáltatásokat birtokló-irányító ipari, pénzügyi, gazdasági technokrácia kiterjedt befolyással rendelkezik a szuverén döntéshozók irányába (vagy éppen azok felett). Az alkalmazott kényszer itt formálisan sokkalta puhább, de annál durvább: pénz- vagy állampapírpiacok mozgatásával, kulcsfontosságú szektorok, társadalmi elosztórendszerek privatizáltatásával, kikényszerített liberalizációjával komoly kontrollt tudnak gyakorolni e láthatatlan infrastruktúrák.

Végül, de nem utolsósorban itt vannak a globális establishment virtuális adatintegrátorai, az IT-óriások, melyek jobban részei életünknek, mint a családunk, és lassan többet tudnak rólunk – nemcsak mint az állam, hanem –, mint mi magunkról. A Szilícium-völgy digitális szuverénjei egyszerre jelentenek intézményi és szellemi veszélyt. A tény, hogy az állampolgárokról – így a politikai elitről is – átfogó adatbázissal rendelkeznek és lényegében nonstop gyűjtik és aggregálják az információkat, azzal fenyeget, hogy társadalmi tudásban az állam fölé nőnek, hogy az egyre inkább digitalizált és virtuális élettérben – közvetetten, majd közvetlenül – ők gyakorolják a főhatalmat.

Állami szabályozást kizáró felhőjellegük miatt komoly kiberbiztonsági kockázati tényezők: ha a versengés úgy hozza, a kritikus állami IT-infrastruktúrák másodpercek alatt nyitott átjáróházzá válhatnak számukra. A szellemi veszély pedig nyilvánvalóan az, hogy a társadalmi kontroll révén lassan véleményformálási monopolhelyzetbe kerülnek. És csak a vak nem látja, hogy a kellően haladó információkat átengedi cenzúrájuk szűrője, a többi azonban a digitális totalitarizmus áldozatául esik: ezzel pedig széles beavatkozási potenciál tárháza nyílik meg, választási manipulációtól politikai oldalak – vagy éppen politikai vezetők – diszkreditálásáig.

Az említett tendenciák azonban nemcsak az államra, de az állampolgárokra is veszélyt jelentenek: olyan aktorokról van szó ugyanis, melyek nem rendelkeznek választói felhatalmazással, hozzáállásuk a szabályokhoz igen szelektív, felelősségrevonhatatlanok és elszámoltathatatlanok. Emberbarátnak maszkírozott, CSR- és érzékenyítőkampányokkal megtámogatott imázsukat az álságosság sűrű szövedéke fonja át, mellyel előbb az államnak, utóbb a transznacionális humanitás magnetikus erejével megbűvölt polgárnak fognak súlyos károkat okozni. A központ említett kutatása e problémakör kapcsán igyekszik majd lehetséges válaszokkal jelentkezni, nem feledve természetesen a tanítást: „Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” (Róm. 9,16.).

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója