Az efféle regényírói kitárulkozás, amelynek célpontja óhatatlanul a szülőföld, valamint a gyermekkori iskolatársak, szomszédok, rokonok, ismerősök, voltaképpen érthető és megmagyarázható. Az írók (Móricz, Kodolányi, Grecsó és persze sokan mások) saját élményeik alapján sötét és világos emlékeket egyaránt őrizhettek emlékezetükben az otthoniakról, nosza, írjuk meg a rossz dolgokat is, gondolhatták, majd serényen nekiláttak a feladatnak. Céljuk a gyógyítás vagy talán valami más, nem tudjuk, de voltaképpen egyelőre mellékes, mi lehetett a kiváltó szándék. A lényeg az, hogy a hazaiakat megharagították, s bár hazafelé az írói szabadsággal érveltek, Budapesten azt mondták, hogy éppen az a lényeg, hogy nem szabad hallgatni a bajokról, orvost kell hívni, sebészkés után muszáj nyúlni. Ami rendben is volna, de azért gondoljuk el, mit szólnánk, ha családi, szexuális, magántermészetű ügyein­ket közprédára vetné olyasvalaki, akit rá-
adásul személyesen is jól ismerünk, a szemünk láttára nőtt fel, és sorstársunknak, talán barátunknak is nevezhetünk.

Amikor fiatalabb újságírók megkérdezik tőlem, mi a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, azt szoktam válaszolni, hogy a mögöttünk hagyott hidak felégetése. Ha az újságíró vagy író úgy tár fel valamit, hogy soha többé nem mehet vissza, nem beszélhet azokkal, akiktől az információt nyerte. Persze előfordul, hogy a helyiek túlságosan érzékenyek, lehetséges az is, hogy a szerző előfeltevéssel érkezik, és nem a valóság megismerése, hanem a saját teóriája űzi előre – olyat mégsem tehetünk, hogy az újságíró és a megírt személy örökre elbúcsúzzon egymástól szellemi és fizikai értelemben.
Féja Géza dilemmája hasonló lehetett, mint a felsorolt íróké, és pusztán azért hozom példának a Viharsarok című monográfiát, mert kortársaival még beszélhettem a témáról. Szóval akkor és ott sem minden volt igaz, amit a jeles népi író felfestett vidékünkről. 

Hogy aztán kinek lehetett valójában igaza, arra ennyi idő múltán aligha válaszolhatunk. Csak jegyezzük fel tanulságul, hogy az író sok mindent megtehet, de nem képviselheti mások érdekeit, amikor „igazságot tesz”; túlságosan bekormozni a jelenidőt pedig ugyanolyan súlyos hiba, mint elhallgatni a gondokat, bajokat.

Miközben az életünk – diktatúrában vagy szabadon – valójában soha nem borul csakis feketébe, mindig ott virít a fehér is, és hogy még jobban megbonyolítsam a helyzetet, gyakran a szürke is. Forradalmat játszani, megbolygatni a nyugalmat valamilyen elmélet nevében, belehazudni a hétköznapokba, hogy az élet kilátástalan, s hogy mindenkinek alanyi jogon járna valami, de a hatalom gonosz és alattomos – gyakran infantilis és ártalmas eljárás. 

Aki erre nem képes, csak riogat, mert politikai vagy ideológiai csoportérdekeket képviseli, esetleg önmaga ajnározásán kívül semmilyen viszonyban nem áll másokkal, mert valójában öntelt és önző figura, nos, valójában képtelen valóságos szellemi teljesítményre. Ez még akkor is igaz, ha utólag kényszeredett magyarázatokat olvasunk azoktól, akik egyébként hasonló ügyekben vétkeztek.

Éppen ezért talán mégsem kellene mindig bántani az otthoniakat. Illetve csak annyira, amennyire olykor megérdemlik. Hazamenni, körülnézni, majd visszautazni Budapestre? Erre tulajdonképpen bárki képes. 

Hogy azonban egyáltalán miért kell megírni mindezeket, sokkal lényeglátóbb kérdés, mint gondolnánk. Ha ugyanis a szerzők életrajzában kutakodunk egy kicsit, sokkal többet megtudunk a valóságos keletkezéstörténetről. Talán arra is választ kapunk, ő maga miért ült fordítva a lovon, miközben mindenki más irányba lovagolt körülötte. Mert bizony az is előfordul, hogy az író, legyen bármilyen nagyra hivatott is, rossz gyermekkor vagy családi viszályok után nem látja az alagút végén a fényt, akkor sem, amikor már réges-régen elszakadt a szülőföldjétől. Valójában azonban benne él a saját múltjában, és az íróasztalnál megfogalmazza és hatásosan felfesti a saját változatát, mindenki okulására, de elsősorban a saját megnyugtatására. A Móricz-dilemmának, vagyis a nagy író lelki működésének talán éppen ez lehet az egyik megfejtése.