Egy új patrióta korszak reggelén

Az emberek problémáira a patrióta politika keresi a megoldásokat. A magyar jobboldal nélkül a Nyugat nem állna ma egy új patrióta korszak kapujában. Donald Trump és Orbán Viktor méltatása is várta a politikai rocksztárként ünnepelt Javier Milei Argentínájában a CPAC résztvevőit.

A nyelv a politikai küzdelmek egyik legfontosabb terepe. Az argentin elnök, Javier Milei két sikert biztosan elért: hozzájárult ahhoz, hogy a jobboldal visszahódítsa a szabadság fogalmát és új szlenget teremtett a „balos” kifejezésre, a spanyol „zurdo” (azaz balkezes) szó használatával.

Ez Milei politikája: mindent a szabadságért, mindent a balos-globalista túlhatalommal szemben. A CPAC Argentína is erről szólt. „Viva la libertad!”, azaz „Éljen a szabadság!”, hangzott el szinte minden felszólalásban Buenos Airesben, ahol a legutóbb, Donald Trump újraválasztása óta először rendezték meg az USA-ból indult, Magyarországon is jól ismert, nálunk az Alapjogokért Központ által szervezett CPAC-et (Konzervatív Politikai Akció Konferencia), a jobboldali, patrióta politikusok legnagyobb összejövetelét.

Ha megkérdeznénk az utca emberét Argentínáról, ez jutna eszébe: Messi és Maradona, Ferenc pápa, tangó, esetleg Evita, illetve a gazdasági válságok. Utóbbi kettőről még lesz szó. Ma egyre többen hozzátennék: Javier Milei. Egy évvel ezelőtt választották a 46 milliós Argentína elnökévé az utóbbi évek egyik legkülöncebb személyiségét. A furcsa hajviselete miatt először „parókának” becézett, ma a követői között „Javo”-nak hívott Milei a különcöknek járó kezdeti idegenkedést letudva Donald Trump és a magyar miniszterelnök mellett a világ egyik legfontosabb patrióta vezetőjévé vált, akit rocksztárként fogadnak az Amerikai Egyesült Államoktól Spanyolországig.

Argentína különös ország. A legeurópaibb a dél-amerikai nemzetek között, a lakosság a spanyol és az olasz különös keveréke, annak minden jókedvűségével, teatralitásával, komolytalanságával és szenvedélyességével együtt. A focit is élet-halál küzdelemként élik meg, és ugyanez jellemzi a politikai életet is. A XX. század fordulóján Argentína az egyik leggazdagabb országnak számított, ennek megfelelő grandiózus fővárost álmodtak maguknak, amelynek épületei Párizzsal vetekednek. Ahogy mondják, Buenos Aires egy soha nem létezett birodalom fővárosának épült.

Innen érthető meg az argentin néplélek másik jellemzője, az általános nemzeti érzés, hogy ők a földkerekség legnagyszerűbb népe, amit valamiért a világ nem hajlandó tudomásul venni. Az ebből fakadó mókás össznemzeti frusztráltságot tetézte, hogy jó ideje valami elromlott Argentínában, ahol válság követett válságot. Sok más mellett az egyik okot éppen a már említett Evita körül kell keresni, egészen pontosan férje, Juan Domingo Perón személyében, aki összesen tíz évig irányította az országot. A vezetésével kialakult mozgalom beette magát az argentin társadalom, állam, gazdaság, média, egyetemek, szakszervezetek stb. minden rétegébe.

A „peronizmus” nélkül nem lehetett semmit csinálni akkor sem, amikor nem ők voltak hatalmon. Valahogy úgy, ahogy a kommunistákkal voltunk mi Magyarországon a rendszerváltoztatás után. Az eklektikus ideológiájú „peronizmus” Néstor, majd halála után Cristina Kirchner vezetésével egyértelműen betagolódott a XXI. századi újmarxista-woke latin-amerikai baloldalhoz.

Legutóbbi kormányzásuk eredményeként – ahogy az a baloldal esetében lenni szokott – az ország az összeomlás szélére került: az éves infláció 2023-ban elérte az elképzelhetetlennek tűnő 230 százalékot, a lakosság negyven százaléka pedig szegénységben élt.

Ebbe robbant be Milei, aki motorfűrésszel járta végig az országot, hogy leépítse az elképesztő méretűre duzzasztott államot. Az erősen antikommunista Milei fő üzenete a válságban lévő gazdaság rendbetétele volt, illetve a túlburjánzó állam leépítése, még inkább az állami és társadalmi struktúrák peronista megszállásának leépítése. Lényegét tekintve Milei nagyon hasonló kihívással nézett szembe, mint a magyar jobboldal 2010-ben.

Az Argentínában most első alkalommal megrendezett CPAC az ünneplésről szólt. Az ünneplés egyfelől Donald Trump győzelmének szólt, akinek a visszatérése a washingtoni Fehér Házba új, patrióta fejezetet nyithat a nyugati világ történetében, és akinek legfontosabb szövetségese az egész amerikai kontinensen Javier Milei. Az amerikai kontinensen ez nagy szó.

Jó pár éve Latin-Amerika országainak többségét a „narkokommunista internacionáléhoz”, a Sao Paulo Forumhoz tartozó woke-kormányok irányítják. Brazíliában Lula és a bírái igyekeznek ellehetetleníteni a Bolsonaroék által vezetett jobboldalt, nemrég még az X-et is korlátozták egy időre. Mexikóban pedig a baloldali kormánytöbbség most ereszti szélnek a szövetségi bírákat, hogy a nép válassza meg az új, kormánynak tetsző utódaikat. Nem csoda, ha előbb Milei, majd Trump megválasztása óriási húzóerőt jelent a kontinensen erősödő jobboldali-patrióta erőknek, nem csoda, ha reményt ad a szabadság erőinek, hogy visszabillenhet jobbra a latin-amerikai politikai inga.

De ünneplésre ad okot Milei kormányzásának első éve is.

Milei – ha nem is oldotta meg egy év alatt az argentinok minden felhalmozott problémáját, de – eredményei így is csodával határosak. Fiskális fegyelem, a havi szintű infláció növekedési üteme a januári húszról novemberre 2,7 százalékra csökkent, az argentin peso megerősödött, többlet a költségvetésben, az országkockázati besorolás pedig a felére csökkent. S hogy a piacoknak tetszik, amit a Milei-kormány tesz – parlamenti többség nélkül – az persze fontos, de még fontosabb, hogy az argentinoknak is.

Milei támogatottsága továbbra is ötven százalék felett van, s olyan is ritkán fordul elő, hogy az elnök után a gazdasági miniszter kapja a legnagyobb ovációt. Pedig nem áldozatok nélküli Milei gazdasági politikája. Kormányra lépése óta növekedett a szegénység, azonban már ez is javuló tendenciát mutat.

De Milei nem csak a gazdasággal foglalkozik, mert tudja, a matéria csak egy dolog, a kultúráért is meg kell küzdeni. Az infláció mellett a woke-őrülettel szemben is harcot indított, legyen szó a genderideológia elleni fellépésről, a család védelméről vagy arról, hogy a baloldal ne alacsonyítsa le a saját eszközévé az egyetemeket. Egész pályás letámadást indított a globalista-woke nyomulás ellen odahaza és nemzetközi szinten, az ENSZ-ben is.

Ahogy mondta, a hatalmon lévőnek nemcsak ajánlott megküzdenie a kultúráért, hanem kötelező is, a szocializmust csak jobboldalról lehet legyőzni, az egyetlen módja pedig, hogy legyőzz egy erős ellenfelet, ha erősebb vagy nála. Meglátjuk, mi lesz Milei kormányzásából. Mindenesetre a kezdet biztató.

A CPAC Argentína sem múlt el magyar felszólaló nélkül.

A Patrióták Európáért spanyol elnöke, Santiago Abascal mellett Európából csak Illés Boglárka külügyi államtitkár, valamint az Alapjogokért Központ képviseletében jómagam szólalhattam fel. De miért érdekel bárkit Magyarország egy több mint tízezer kilométerre megrendezett konferencián, ahol az amerikai politika színe-java is felszólal? Azért, mert a magyar jobboldal úttörő munkája nélkül ma a Nyugat nem állhatna egy új patrióta korszak kapujában, amely Trump megválasztásával kezdődhet.

Sok minden más is kellett hozzá, persze, de a nemzeti erők nemzetközi együttműködése alapjainak lerakása nélkül, ami az Alapjogokért Központ egyik missziója is, nem állhatnánk most itt. A patrióta politika nem öncél. A patrióta politika a szükséges feltétele egy békésebb és biztonságosabb világnak. Egy ilyen világban a magyarok problémáira is könnyebb megoldást találni.

A szerző az Alapjogokért Központ madridi irodavezetője