Ne legyünk kicsinyhitűek!

A balliberális oldal gátlástalan módon tényleg bárkivel összefog a hatalomért.

Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az ellenzéki antiszemita jelölt megfélemlítette és kisemmizte alkalmazottait Fotó: Koszticsák Szilárd Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

Hogy mindez mennyiben „militáns” – úgy, hogy a filmben a magyarság történetét egy kiránduló család nagypapája családtörténeteként narrálja –, ahhoz álljon itt a kampány lényegi, tömör összefoglalása: „Látjuk, hogy a magyarság gravitációs ereje egyre nagyobb, felelősségünk pedig túlmutat a saját magunk sorsán. Most világosodik meg minden, minden értelmet nyer: a szenvedéstörténet nem volt hiábavaló, célja volt, céllal maradtunk meg. Megértjük, hogy mi magunk vagyunk a legendás felmentő sereg, akikre vártunk.

A mi felelősségünk, hogy a velünk élő népekkel tegyük újra naggyá a Kárpát-medencét. Hogy megvédjük magunkat és együtt emelkedjünk fel; hogy együtt építsük a közös jövőt és az új korszakot. Ott vagyunk a győzelem kapujában, és a következő nemzedék feladata a döntő ütközet megvívása – hogy Szent István koronájának minden ékköve újra ragyoghasson.”

Persze a „militáns”, „agresszív” jelleg az egyes politikai regiszterekben másképp értelmeződik. Ha az ember a valóság talaján közelít a politikum világához, akkor akár a napi eseményeket, akár a történelmi horizontot szemlélve eltagadhatatlan, hogy a politika bizony egy konfliktusos műfaj. Ha úgy tetszik, harcos, maszkulin. Küzdelmet és igen, olykor agressziót kíván, ha az adott fél saját érdekét meg akarja valósítani, keresztül akarja vinni, érvényre kívánja juttatni – és ez hol kommunikációs, hol gazdasági, hol pedig katonai formában ölt testet. A katonai agresszió nem jó, de ettől függetlenül a politikát – mint hatalmi küzdelmek szcénáját – az egymással történő viaskodás ilyen vagy olyan alakban, de áthatja. Ilyen a magyar történelem is: szép és szomorú eseményekkel tarkított, egyben küzdelmes, kemény.

A progresszió hatalmas és álságos hazugsága az, hogy a politika lényegi természetét fentiekkel szemben a „konszenzuskereséssel” és a „kompromisszumkészséggel” próbálja meg leírni, egyben infantilizálja, valamint feminizálja a politikát – mindenki értse ezt jól: a női princípiumokat (gyengédség, megértés, tolerancia, elfogadás, nyitottság) állítja be elfogadható politikai erényekként. Ez azonban nem így van, és sosem volt így: és látható, hogy valójában ezt a szándékoltan naiv politika- és hatalomértelmezést a balliberális oldal sem tartja magára nézve kötelező érvényűnek.

Ugyanis bár fennen hirdetik, hogy a „civilizált politikának” az „uniós értékek” meg a „nemzetközi standardok” szerint agresszió, megfélemlítés nélkül, egyetértéses, „diszkurzív”, mi több, békés alapon kell érvényre jutnia, saját innovációik megvalósítása érdekében bátran élnek a „civilizálatlannak” minősített eszköztárral. Miközben az első világháborús katonákat vagy éppen az ’56-os pesti srácokat ábrázoló plakátokat „militáns agressziónak” címkézik, eközben világszerte ünneplik és bölcs fejbólogatásokkal láttamozzák, hogy a feketék felszabadítási mozgalmának (BLM) meg az antifasizmus jegyé­ben fél Nyugat-Európa és jóformán a komplett USA (na jó, a nagyvárosok) lángba borulnak. Hogy a vandál csőcselék boltokat gyújt fel, szobrokat dönt le, éttermek teraszán vacsorázókat félemlít meg és sorozatos utcai lincseléseket hajt végre – ez persze rendben van, hiszen ez az agresszió erkölcsileg legitimált (lásd a fehér felsőbbrendűség által dominált múlt, illetve a rendszerszintű rassziz­mus elleni lázadás).

És hogy ne menjek bele a fenti logikával kísérteties hasonlóságot mutató bolsevik élcsapatok ideológiai érvelésébe (tudniillik az osztályharc elméletébe), mondok más példát. Hazait. Azt mondják, hogy az Isonzónál vagy Piavénál harcoló magyar honvédek megjelenítése „félelemkeltő” (akkor egyébként bizonyára azt a számtalan első világháborús, harcoló bakát ábrázoló emlékművet országszerte ez esetben gyorsan le kell bontani). De elmondjam, valójában mi a félelemkeltő? Az, hogy a magáról pacifizmust, békepolitizálást, antirasszizmust és egyéb szépeket sugalló baloldal egységesen beállt egy antiszemita politikus mögé. Igen, ugye a Budapestet „Judapestnek” nevező, az izraeli turistákat „tetűcsúszdásoknak” tituláló, valamint „zsidó uzsorabanktőkéről” értekező Bíró László a Párbeszéd, az MSZP, a DK, a Momentum és az LMP közös jelöltje az október 11-i időközi választáson. (És akkor most már csak a viszonylagos elcsépeltség miatt nem jövök elő a jelenlegi jobbikos EP-képviselő, Gyöngyösi Márton pár évvel ezelőtti parlamenti zsidólistázásával.)

Nem az a félelemkeltő, kérem szépen, hogy a magyarság nagy eseményeit bemutató kisfilm vagy hirdetéssorozat a történelmünkhöz tartozó és a hazáért küzdő magyar honvédeket „heroizál” – nem teszi ezt, de tehetné –, hanem az, hogy azok beszélnek ilyenkor feltartott mutatóujjal a „legrosszabb vészkorszakról”, akik gátlástalan módon tényleg összefognak bárkivel a hatalomért. Most érdemes viszont nekünk is figyelmeztetni: azzal, hogy a balliberális oldal egy ágyban hempereg a Jobbikkal, végérvényesen elvesztette az erkölcsi alapját arra, hogy bárkit kioktasson. Bármiből.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója