Őszinteség, bátorság, büszkeség

A jövőbe mutató cél Magyarország újbóli naggyá tétele. Annak felmutatása, hogy száz év távlatából országépítéssel lehet és kell emlékezni Trianonra.

Budapest, 2010. április 25. Orbán Viktor, a Fidesz elnöke, a párt miniszterelnök-jelöltje (elöl) integet, mielõtt beszédet mond a Fidesz-KDNP eredményváró rendezvényén a 2010-es országgyûlési választás második fordulóját követõen a fõváros V. kerületében, a Vörösmarty téren. MTI Fotó: Koszticsák Szilárd Fotó: Koszticsák Szilárd

Éppen ezért a „korszakolás” szempontjából nem csak azt szükséges nézni-vizsgálni, hogy az előző, szociálliberális kabinetek milyen csődközeli helyzetet hagytak hátra; nem csak azt szükséges elemezni, hogy a válságkezelés és az elért eredmények mire vezettek rövid távon. Mindezek mellett kiemelt figyelmet szükséges fordítani annak körüljárására, hogy a jelenlegi kormányzati politikának általánosságban mi a kifutása a jövőre nézve. Minek az érdekében történik mindez, hova jutunk el a „Magyarország az első” szemléletmódjával, hogy történelmi távlatokban is magyar államiságról beszélhessünk majd a Kárpát-medencében?

Szemellenzősen nemcsak az egyes szakpolitikákat érdemes vizsgálni vagy az időbeli mérföldköveket egymás mellé tenni, hanem szükséges feltárni a kormányzás egészét átható filozófiát, világnézeti testtartást is. Hogy legalább sejteni lehessen, korszakkal van-e dolgunk (vagy sem), „multifunk­ciós” szempontokat érdemes tételezni, amelyek szellemi-stratégiai rendezőelvet jelent(het)tek az elmúlt tíz évben. Ezen rendezőelvek pedig az őszinteség, a bátorság és a büszkeség.

Őszinteség

2010-ben és az azt követő pár évben mindenekelőtt őszinteség szükségeltetett ahhoz, hogy a gazdasági, társadalmi és politikai válság által amortizált Magyarországon a kialakult helyzettel az új kormány szembenézzen és a problémák gócpontjait feltárja. A kellemetlenségek elkendőzése helyett egyáltalán nyíltan és hivatalosan tudomásul kellett venni és tudatosítani szükségeltetett, hogy 2009/10-re az ország az államcsőd szélére került; hogy az őszödi beszéd és a 2006-os rendőrterror miatt általában a „régi politikába” vetett bizalom jóformán megszűnt; hogy a Medgyessy-, Gyurcsány- és Bajnai-kormányok működése következtében az állami közigazgatás diszfunkcionálisan működött.

Mindezek miatt az állam szuverenitása is megtépázódott (IMF, EU-, Világbank-hitel; politikai legitimitását vesztett végrehajtó és törvényhozó hatalom; közbizalom erodálódása, nagy társadalmi ellátórendszerek hatékonytalansága stb.). 2010 előtt e súlyos problémákat eltagadták, a mértéktartás akkoriban ritkán látott vendég volt. Tehát egy új kezdethez mindenekelőtt világos, tiszta és őszinte helyzetleírásra és -értékelésre volt szükség a „hazudtunk reggel, éjjel meg este” politikája helyett.

Bátorság

Az őszinte szembenézést követően politikai bátorság – és ezzel párosuló politikai innováció és kreativitás – kellett ahhoz, hogy a feltárt problémákat a kormányzat ne csak ideiglenesen kezelje, de az állam működését helyreállítsa, azt új alkotmányos alapokra helyezze, az önálló döntéshozatalt beszorító gazdasági-pénzügyi szorításokat feloldja, az ország nemzetközi és európai mozgásterét bővítse. A ciklusokon átívelő politizálás, az egységes, rövid és középtávú stratégia alapja a posztmodern nyugati civilizációt átható fősodratú liberális paradigmával történő teljes szakítás volt mind közjogi, mind társadalompolitikai, mind gazdasági területen. (Lásd az alaptörvényben lefektetett értékkatalógus, a segély helyett munkát szociálpolitikája, az unortodox gazdaságpolitika stb.)

A belpolitikai harcok megvívása mellett a „bátorság művészete” legfőképpen ahhoz szükségeltetett, hogy az ország szuverenitásának újjáélesztése érdekében az aktuál­politikai vitákon túlmutató, kulturális-világnézeti konfliktusokat a kormányzat nemzetközi és főleg uniós szinten ne pusztán vállalja, hanem azokat sok esetben a felszínre is hozza. Ez leglátványosabban a migrációs krízis 2015-ös eszkalálódásakor vált szembeötlővé, de valójában ott húzódott és ott húzódik valamennyi, értékválasztással bíró szakpolitikai döntés meghozatalakor (médiarendszer, köznevelés, tudományfinanszírozás stb.).

Büszkeség

Mindezek révén a 2010-es helyzethez, de akár az azt megelőző húsz évhez viszonyítva Magyarország politikailag és gazdaságilag is stabil, az állam és a nagy társadalmi ellátórendszerek biztonságosan működnek. Azonban az őszinteségre rakódó bátorság, a politikában vagy a gazdaságban alkalmazott leleményes megoldások sokszor önmagukban állónak tűnnek, ha az érintettek – a társadalom – nem érzékelik, hogy „mi végre is történik mindez”, miért szükséges küzdeni, folyamatosan konfliktust vállalni, miközben – éppen utóbbiak miatt, de paradox módon – a stabilitás és biztonság (már) adott. A büszkeség nem politikai, sokkal inkább érzelmi és „interdiszciplináris” kategóriája az, ami összefoglalóan megadhatja erre a választ.

A modern társadalomtudomány és politikai elemzés sok esetben kizárólag „szakmai logarléccel”, technokrata szemszögből méri egy-egy kormányzás sikerességét, és elfeledkezik arról, hogy annál fontosabb – legalábbis azon túlmutató – szempontok is relevánsak. Legfőképpen az, hogy mi is a generális cél azon túlmenően, hogy az országot menedzseljék, és a hétköznapi élet a megszokott, nyugodt mederben folyjék. Az elmúlt tíz év kormányzásának eddigi tapasztalata arra az előfeltevésre enged következtetni, hogy e jövőbe mutató cél a nemzeti büszkeség, önbírás visszaszerzése, Magyarország újbóli „naggyá tétele”. Annak felmutatása, hogy száz év távlatából országépítéssel lehet és kell emlékezni Trianonra. Hiszen tudjuk: „Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk” (2Kor 4,8–9).

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója