Tíz évvel ezelőtt ezen a napon már javában zajlott – az akkor még jóval hosszabb – országgyűlési választási kampány. Az eredmény mindenki számára ismert: 2010. április 25-én a magyar történelemben először szerzett kétharmadot egy közös listán induló pártszövetség, május 29-én pedig megalakult a második Orbán-kormány, amelyet azóta – eddig – még kettő követett, és ugye egy előzött meg (1998–2002).
Hogy pusztán „rendszerről” beszélünk-e vagy immáron „korszakról” – ahogy e kérdést Békés Márton már két évvel ezelőtt felvetette –, azt továbbra is nehéz a jelenből eldönteni. Ha azt nézzük, hogy Tisza Kálmán (1875–1890) vagy Bethlen István (1921–1931) regnálását szokás korszakként emlegetni, vagy hogy korszakhatárt általában új alkotmányokhoz szoktak kötni (alaptörvény), akkor több érv is szól emellett. Az is, hogy Orbán Viktor miniszterelnökként összességében 14. éve vezeti Magyarországot, és igazából az is, hogy a magyar jobboldal megkérdőjelezhetetlen vezéralakja 22-23 éve. A 2010 óta tartó széles időhorizont mindenesetre lehetőséget kínál mindennek az átfogó értékelésére és elemzésére: az Alapjogokért Központ ezért is indította el Újra naggyá teszik Magyarországot – 2010–2020 című kutatási projektjét, amely a nemzeti-konzervatív kormányzás kiindulópontját, teljesítményét és céljait vizsgálja majd.
Az alapkérdés
Fel tudja-e venni a harcot egy jobboldali kormány az élet és a politika területét egyre inkább eluraló globális liberalizmussal szemben? – ez a kérdés adja a kutatás, de véleményem szerint az egész, a kormányzással összefüggő viták és diskurzusok alapdinamikáját. Ugyanis a mai nyugati civilizációban egy jobboldali-keresztyén kabinet két szempontból is általános hátránnyal indul a politikai térben: egyfelől az európai életmód és társadalom számos szféráját a liberális ízlés dominálja, másfelől a tankönyvszerű elvárás a modern állammal szemben, hogy világnézetileg semleges (azaz valójában liberális) legyen.
Az ezek ellen akár érték-, akár szuverenitásalapon fellépő politikai erőket így pedig igen könnyű diszkreditálni, „autoriternek” vagy „diktatórikusnak” láttatni. Holott valójában csak egy világnézeti harcról van szó, amely nem a demokrácia, hanem annak jelzője kapcsán folyik – és az eddigi, bevett értelmezést egy Európa-szerte tapasztalható nemzeti-konzervatív ébredés „zavarja meg”.