Sajtókamara és szalámi

A megfélemlítő-korlátozó lépésekhez végül nem is kellett hadra fogni a médiatörvényt.

Megszűnt a sajtószabadság. Magyarország „vezéri állam” lett, „szégyen az Európai Unió számára”. Ilyen és hasonló kemény szavakat olvashattunk több mint hét éve – egyebek közt a Die Weltben és a Die Zeitban –, annak apropóján, hogy az Országgyűlés 2010 decemberének végén, hosszas vajúdás után, az ellenzékkel való konszenzus nélkül elfogadta az új médiatörvényt. Amit a meghökkentően erős kijelenések sugalltak, nem igazán következett be. Nyilván akkor is lehetett sejteni, hogy a sajtószabadság a 2010-es jogszabály következtében nem szűnik meg hirtelen és varázsütésre.

A túlzó megállapításoknak azonban sajnos van egy nemkívánatos mellékhatásuk is: a szavak tartalma óhatatlanul inflálódik. Ahogy a napi politikai használatban elkopik egy-egy fontos kifejezés, úgy válunk immunissá a hasonló erősségű megfogalmazásokkal szemben, és idővel akkor sem kapjuk fel a fejünket, ha netán jóval súlyosabb helyzet látszik körvonalazódni, fenyegetni.

A médiatörvényre adott hazai és külföldi reakciók ezen túl nem vettek figyelembe egy másik lényeges tényezőt sem. A jogszabály ugyanis pontosan megmutatta, hogy a kormányzat minden látszat ellenére a kiemelt kérdéseket illetően nem ront ajtóstul a házba. A nemzetközi viszonyokat is szem előtt tartva, ügyesen taktikázva, olykor látszólag érthetetlen kitérőket téve (hiszen olykor maga sem ismeri a pontos lépéseket) halad előre.

Végső soron: noha a szabályozás nem szüntette meg a sajtószabadságot, a sajtót sebezhetővé tette. A kormányzat embereivel feltöltött nagy hatalmú médiahatóságról szólva Bayer Judit médiajogász már akkor látnoki tehetséggel tapintott rá a lényegre: „A törvény legnagyobb veszélye nem az, hogy következetesen alkalmazni fogják, hanem hogy amikor a közhangulat vagy a politikai érdek úgy kívánja, akkor majd váratlanul egy-egy nagyobb büntetést szab ki a hatóság.”

Alkalmazták is, önkényesen. A legfeltűnőbben talán 2016-ban, a Simicska Lajos-tulajdonú (tehát ekkor már első számú ellenségnek számító) Class FM esetében. A nyereséges rádióállomást olyan mesterségesen gerjesztett ügyben ítélték és lehetetlenítették el nem sokkal a frekvenciapályázat előtt (egy reggeli műsorra hivatkozva, amelynek egyik vezetője hamarosan a kormányzati médiabirodalomban kötött ki), amelyhez hasonló ízléstelenségért szinte az összes kereskedelmi adót rendszeresen el lehetne marasztalni Magyarországon.

A jóval nagyobb horderejű megfélemlítő-korlátozó lépésekhez végül nem is kellett hadra fogni a médiatörvényt. A régi megszokott módszer, az állami és (nemegyszer finoman megfogalmazott fenyegetések hatására) a magánhirdetések kivonása az ellenzéki sajtóból, ezzel párhuzamosan a Fidesz-média anyagi felpumpálása reklámok áradatával hétköznapi jelenség, amit szinte kézlegyintéssel veszünk tudomásul. Hogy demokráciánk nagyobb dicsőségére a miniszterek és egyéb potentátok jelentős része nem hajlandó ellenzéki lapoknak nyilatkozni, az is életünk részévé vált. Az viszont, hogy nem politikai, de színháztörténeti, sőt sportügyekben is cenzúráznak, illetve megtiltják hozzáértő beosztottjaiknak a nyilatkozattételt: riasztó. Egyértelmű utalás arra, hogy hosszabb távon ezeknek a szerkesztőségeknek a léte egyáltalán nem kívánatos a hazai nyilvánosságban.

Nem árt átismételni magunkban sokadszor is akár, hogyan nyelt le a kormányzati Moloch pillanatok alatt a közszolgálati médiától az Origón, a TV2-n át a Figyelőig igen nagy falatokat, hogyan próbálta propagandával és gazdasági eszközökkel ellehetetleníteni a Hír TV-t és a Magyar Nemzetet. És ami az 1990 óta tartó korszak esetében páratlan: hogyan döntötte be egészen elképesztő módon a Népszabadságot. Miközben másfelől hatalmas médiabirodalmat épített ki. Utóbbiban nem is a kézi vezérlés a különleges, hanem a tény, hogy ezek a médiumok a kormányzattal egyeztetve tudatosan kezdtek álhírek gyártásába. A dezinformációk idővel rendszerré álltak össze, belső logikát nyertek, maguktól működtek, termelték a további sztorikat. Kitalált történetekről, eseményekről szólnak a legfontosabb tudósítások, a vezető anyagok, a publicisztikák, a betelefonálós műsorok.

A szalámitaktika (veretes történelmi kifejezés ez) lényege a fokozatosság mellett a meglepetés: soha nem tudni, ki vagy mi kerül bele az épp levágandó szeletbe. Ezért hatásos mindez. A média világában dolgozók a mára rendszerbe összeállt lépéseket a lassan lejáró kétciklusnyi időszakban testközelből szemlélhették – a médiaszabályozástól a sajtókamara megteremtésének nemrégiben kiszivárgott ötletéig. A különböző intézkedések egymásra épülnek, nem cserélhetők fel. Nyomukban egykor döbbenetesnek vélt dolgok váltak szinte természetessé. És azt is tudjuk, hogy még közel sem vagyunk a folyamat végén. De mi lesz a vége? A „vezéri állam”?