Tévedések végjátéka?

Napjaink európai uniós vitái a jogállamiságról valójában magáról az Európai Unióról szólnak.

Az alapító államok, illetve az uniós integráció korábbi szakaszaiban csatlakozottak a maga nemében valóban egy páratlan intézményi és jogi-eljárási struktúrát hoztak létre. A második világégés elmondhatatlan pusztulataitól elrugaszkodva – persze külső, főleg amerikai segítséggel – az ­európai államok újra az épülés, majd a virágzás mezejére léptek, melyet béke, prosperitás és a mindezekért való kölcsönös együttműködési szándék kísért. Már Nyugaton. És kizárólag ott. Ugyanis szép csendben elfelejtődött, hogy a békés építkezés lehetőségének, annak érdemi külső (katonai) fenyegetettségektől való mentességének ára volt: az, hogy ennek a Lajtától keletre lévő országok nem lehettek a részesei, ugyanis kommunista elnyomás alá kerültek.

A Moszkvával való és tagadhatatlanul a kor realitásait tükröző kiegyezés, annak elfogadása, hogy azért különösebb erkölcsi indokolás nélkül egyes európai országok elkezdhettek foglalkozni önmaguk és Európa egy részének visszaépítésével, míg más, általános értelemben véve nem „bűnösebb” országokat pedig a szovjet érdekszférába kényszerítettek – nos, mindez azért komolyan elgondolkodtató az integráció morális alapjai, az Európai Közösségek „szeplőtelen fogantatása” kapcsán.

A valóság azonban ez volt, igen, a Nyugat odadobta Közép- és Kelet-Európát a szovjetnek. Nyilvánvalóan mindenki tudta ezt, ha nem is említették – persze aki a politikában barátokat akar, az tartson kutyát, szokták mondani. A lényeg pusztán annyi, hogy egyeseket hátrahagytak – persze azzal a valóban komolyan is gondolt ígérettel, hogy ha a körülmények változnak, ők is csatlakozhatnak a „klubhoz”. Ez a hol generált, hol őszinte jóindulat pedig nagyon komoly nyomonkövetési vágyat ébresztett a ré­giónkban, mely a vasfüggöny leomlása után politikai és jogi cselekvésekben realizálódott. A „népi” jelzőt a „demokrácia” elől elhagyó országok kizárólagos stratégiai célnak tekintették az integrációt, és meg is tettek érte mindent, sok esetben – mai szemmel nézve és az eseménysort látva – talán kissé naiv módon. A Baltikumtól a Duna-deltáig gyorsan, készségesen és kissé túlbuzgó jelleggel teljesítették a kívánalmakat, hogy minél előbb a közösség részei lehessenek. Az utolérési ingerek – történelmi léptékben mérve persze csak rövid időre, de – elhomályosítottak más nemzetstratégiai érdekeket, mint például az állami szuverenitás vagy az alkotmányos identitás védelme.

Pontosabban szólva ezen érdekek mérlegelése a csatlakozási tárgyalások során fel sem merült, hiszen azok leadásáról nem volt szó – a sokat emlegetett ’93-as, a belépés peremfeltételeit tartalmazó „koppenhágai kritériu­mok” sem szóltak ilyesmikről –, mindenki szeme előtt a nyugati életszínvonal régóta (és jogosan) óhajtott elérése lebegett. Mindezzel párhuzamosan pedig elmaradt az integráció állami politikai döntéshozatalra gyakorolt hatásainak pontos áttekintése, ahogy – nyilvánvaló konszenzust feltételezve az ügyben – az is, hogy kulturális vagy morális értelemben mit is értünk az „uniós értékek” és „európai standardok alatt”. A „döbbenet” akkor kezdett el derengeni, mikor kisült, hogy Németország saját politikai-hatalmi törekvéseinek eszközeként tekint az EU-ra, és a vele szövetséges eurokrata elitekkel a saját szája íze (és érdeke) szerint az integráció erőszakos mélyítésébe kezdtek pénzügyi (eurózóna) és döntéshozatali (politikai unió) területen egyaránt.

Mindeközben évtizedek alatt viszont (Nyugat-)Európa társadalmilag és szociokulturálisan radikálisan átalakult: a világviszonylatban is párját ritkító jólét demográfiai hanyatlást idézett elő. Ez a generációs ellentétekkel együtt súlyos problémákat okozott a munkaerőpiacokon, amelyre a bevándorlás ösztönzése volt a válasz. A bevándorlás pedig multikulturalizmust hozott magával, a bevándorlók „alternatív” viselkedési mintáival együtt. Ezen minták viszont nem tudtak hova illeszkedni, kulturális értelemben légüres tér jött létre Európában, hiszen a jólét másik következménye a hagyományos ­európai identitástól való eltávolodás lett. Ennek pedig csak egyik árnyoldala a párhuzamos társadalmak kialakulása, a másik a bevett vagy természetes szokások, kódok, „intézmények” – zsidó-keresztyén tradí­ciók, család, tekintély, hierarchia, férfi és nő teremtettsége stb. – elleni, mára konformizmusba torkolló lázadás.

Hermetikus elzártsága miatt ugyanakkor a szociális miliő ilyen jellegű átalakulására Közép- és Kelet-Európában nem került sor. Még. A továbbra is domináns liberális korszellem ugyanis igyekszik „kitölteni a teret”, az integrációt föderalizációvá (az uniót birodalommá) átformálni szándékozóknak pedig ez – fogalmazzunk óvatosan – kapóra jön. Hiszen a korábban nem tisztázott, de általuk a „mélyítés” alapjának gondolt tételeket ezzel a progresszív narratívával tölthetik fel, és úgy magyarázhatják, kérhetik számon a „demokrácia”, a „jogállamiság” vagy az „emberi jogok” fogalmait, mintha azok alatt mindig is, mindenki a kompromisszumok nélküli liberális verziót értette volna. Ebből fakad, hogy az új imperialisták nem tolerálják a mi függetlenség-központú szuverenitásélményünket, „régimódi” ragaszkodásunkat a nemzeti kultúrához. Azt mondják, „nem kell szégyenkezni emiatt, majd elmúlik”. Persze mi nem szégyenkezünk miatta, és nem is akarjuk, hogy elmúljon. Csak attól félünk, hogy kiderül „európai álmaink” kapcsán: nemcsak az volt tévedés, amiben valaha hittünk, de az is, amiben valaha hinni fogunk.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója