Trianon nem múlt el

Micsoda tudatlanság Trianont régmúltnak és elmúltnak vélni, miközben mindennap és minden órában sújtja a magyarságot, különösen a határon túl élőket!

A határőrök durvák voltak, és gyakran fenyegetve, néha ordítozva igyekeztek nemcsak megfélemlíteni vagy megalázni a magyarországi utast, hanem egyúttal el is tántorítani a legközelebbi úttól. Ennek a leghatásosabb módja persze az volt, hogy nemcsak ellenségként viselkedtek, hanem egyszerűen el is vették az embertől, amit ajándékként akart átvinni és nekik nem tetszett. Kávé, élelmiszer, „betű”: Biblia, egyéb könyvek és kiadványok. Utóbbiakat többnyire csak szerencsével lehetett átcsempészni.

Bent, Erdélyben, ha a szörnyű utak miatti tengelytörés nélkül és a rendőrségi vegzálás ellenére sikerült elérni az úti célunkat, megtudhattuk, hogy mit jelent nélkülözni – sok esetben egy életre – és félelemben élni. Mert a magyar, különösen az értelmiségi, aki a román hatalommal akár a legkisebb mértékben összekülönbözött, az még a büntetése letöltése után is a megtorlástól és a bosszútól való állandó félelemben és szellemi elnyomásban töltötte az életét. Elhagyni Romániát pedig sokáig csak nagyon nehezen és kivételesen lehetett.

Az anyaországiakkal tartott kapcsolataikat folyamatosan megfigyelték. Volt, akinek találkozni is veszélyes volt velünk, és minket is szorosan ellenőriztek. Volt, akivel csak szilveszter éjjelén találkozhattunk titokban, amikor kisebb volt a lebukás veszélye, mert olyankor a rendőrök lazábbak és többnyire kevésbé józanok voltak, könnyebb volt kikerülni a figyelmüket. Néha az is segített, hogy a hatalom nem mindig tudta, mit csinál a jobb kéz és mit csinál a bal.

Egyszer egy Nicolae Ceaușescu (fiataloknak: a román diktátor) elnyomó és magyarellenes atrocitásait bíráló politikus titkos iratait hoztuk Magyarországra.

Ez akkor főbenjáró bűn volt, és tudtuk, hogy ha elkapnak, akkor nagy a baj. Tél volt, az út jeges, Marosludas alatt egy nagy kanyarban megcsúsztunk, két pördülés után az árokba borultunk, én elvesztettem az eszméletemet.

Amikor magamhoz térve megláttam a kocsi utasterében, hogy a korábban gondosan elrejtett papírok elszabadultak és szanaszét szóródtak, először nem azt néztem, megvan-e kezem-lábam, hanem rémülten arra gondoltam: na, most lebuktunk. De amikor megérkezett a rendőri „segítség”, nem érdekelte őket a sok papír, ellenben jól megbüntettek bennünket, mivelhogy „nem az útviszonyoknak megfelelően közlekedtünk.”

Az eltelt évszázad során, különösen a második felében, főként pedig a legutóbbi évtizedekben (részben a rendszerváltozások előidézte szabad mozgással összefüggésben) drasztikusan csökkent és továbbra is csökken a magyarság létszáma az összes elszakított területen, de a megmaradt országban is, mint tudjuk, bár csak részben hasonló okok miatt. Valóban döbbenetes és elkeserítő a fogyás, elsősorban a nagyobb városokban.

Gyerekkoromban Marosvásárhelyen például szinte egyáltalán nem voltak románok, de Kolozsvárott is alig, az ötvenes években még nem sokkal többen tíz százaléknál, mára pedig majdhogynem megfordultak az arányok: a Türr István utcában, egyik kitűnő tudósunk lakóhelyén talán egyetlen román család élt, mára talán egy vagy két magyar. Ilyesmi nem fordulhat elő természetes úton.

A valaha színmagyar Vásárhelyen pedig a közelmúltban veszett el a magyar többség. De hasonlóan brutális változások mentek végbe a többi nagyvárosban, Kassán, Nagyváradon vagy éppen Szabadkán is, a sor folytatható. Mindezek alapján nem csoda, hogy egyesek utóvédharcról beszélnek az elszakított magyarság megvédésére tett erőfeszítéseink nyomán.

És mégis, láss csodát! A száz éve tartó körkörös magyargyűlölet és elnyomás után (plusz asszimiláció, be- és kitelepítések, erőszakos iparosítás stb.), amikor ellenségeink szándéka szerint már nem is lenne szabad létezni magyaroknak az elszakított területeken, még mindig ott vagyunk, legalább felerészben az eredeti állapothoz képest: pontos számítások ugyan nincsenek, és különben is állandóan változnak az etnikai arányok, de összességében valószínűleg még mindig mi vagyunk a legszámosabb nemzet a Kárpát-medencében.

Ha ezt mostantól tartani tudjuk, nem utolsósorban a kormány erőfeszítéseinek köszönhetően, pozitív irányban tudunk elmozdulni, akkor reménykedhetünk a magyarság jövőjét illetően a Kárpát-medencében.

A szerző külügyi tanácsadó, Nemzeti Fórum, nyugalmazott nagykövet