Válságban a francia republikánusok

Valójában ugyanaz a strukturális ok sújtja a republikánusokat, mint a szocialistákat, akik persze még a republikánusoknál is rosszabb állapotban vannak.

A szuverenizmust és a szociális gaulle-­izmust ma már inkáb Le Pen képviseli, a liberális gazdaságpolitikát, az állami autoritást és a jobboldali szavazók által remélt reformokat (munkaerőpiac, vagyonadó, nyugdíjreform stb.) pedig inkább Emmanuel Macron és pártja. Jellemző adat, hogy amikor a választás után az Ifop közvélemény-kutatói megkérdezték, hogy ki mennyire jeleníti meg igazán a jobboldali értékeket, többen mondták, hogy Le Pen és Macron (51 és 42 százalék), mint amen­nyien Laurent Wauquiez-ről állították ugyanezt (30 százalék).

Valójában ugyanaz a strukturális ok sújtja a republikánusokat, mint a szocialistákat, akik persze még a republikánusoknál is rosszabb állapotban vannak: átrendeződnek a francia törésvonalak. 2017 óta már nem a gazdaság, hanem a globalizációhoz való viszony határozza meg a politikai verseny logikáját. Ebben a kérdésben mind az egykori szocialista, mind az egykori republikánus tábor megosztott volt, így e kérdés mentén szét lehetett és lehet is szakítani őket. Macron és Le Pen pedig a közös érdek mentén nem hezitálnak összejátszani egymással, azért, hogy erősítsék ezt a logikát, s két oldalról szétnyomják a hagyományos jobb- és baloldalt. Most a republikánusok vannak ebben a szorítóban.

De mit tehetnek most a republikánusok? Gyakori reflex egy ilyen helyzetben, hogy „álljunk meg, húzódjunk vissza, tisztázzuk, mit gondolunk a világról, kik vagyunk és mit képviselünk”. Ez az identitáskeresés nyilván most is napirenden van. Sok szempontból érthető, de elsősorban bizonytalansági és kispárti reflex ez. A „túlzott tisztázás” ugyanis könnyen kizáró és bezáró lehet.

A republikánusok gyökere, a történelmi gaulle-izmus hagyományosan nyitott mozgalom volt. Sok mindenre törekedett, de a tisztázásra, az ideológiai kiskáté felrajzolására éppen nem. Így volt lehetséges, hogy ez a hatalmas tömb a szuverenistáktól az úgynevezett baloldali gaulle-­istákig terjedt. A mozgalmat történetileg általában egy erős vezér, egy integrátor fogta össze. Charles de Gaulle, Jacques Chirac, Nicolas Sarkozy: a gaulle-izmus és a neogaulle-izmus története egyértelműen leírható ezeknek a nagy vezetőknek az elnöki ambíciói tükrében. Ez a vezérhatás azonban most nem látszik, nem érvényesül.

Nem világos, ki lehetne az az integrátor, aki képes lenne újra széles koalíciót építeni, s az Élysée-palota felé törni. Sőt, a párt maga akadályozza a vezérhatás újbóli érvényesülését, mert úgy hírlik, hogy a megválasztott pártelnöknek vállalnia kell, hogy nem indul (!) a 2022-es elnökválasztáson.

És ki lehet a megválasztott pártelnök, a válságmenedzser? Meglepetésre a volt Sarkozy-miniszter, Valérie Pécresse úgy döntött, nem a pártelnökséget pályázza meg. Inkább kilépett a republikánusoktól, s kívülről próbál mozgalmat építeni, talán a köztársasági elnökre nyomást gyakorolni, az En marche környékén befolyást szerezni.

A szenátus elnöke, Gérard Larcher, aki hagyományos chiracista, e pillanatokban látványosan dolgozik a pártban, de vélhetően nem ő lesz az integrátor, a vezér. Ahogy a jelölési folyamat elején számítani lehetett rá, a három hivatalossá vált jelölt közül továbbra is a nemzetgyűlési frakció vezetője, Christian Jacob tűnik a leginkább esélyesnek a pártelnökségre. Ami a pedig az eddigi utolsó jobboldali vezért illeti: Nicolas Sarkozy, aki a megkérdezettek szerint a leginkább megjeleníti a jobboldali értékeket, egyelőre azt mondja, nem kíván ismét visszatérni a politikába. Bírósági ügyei mellett elsősorban üzleti feladataival és egy memoár publikálásával tölti az időt.

A republikánusokat szorítja a naptár is. A belső békét gyorsan meg kell teremteniük, mert közeledik a 2020. tavaszi önkormányzati választás. A jó szereplés a szervezeti beágyazottság megmaradása szempontjából kulcskérdés. Magyar párhuzam: az MSZP sem 2010-ben veszítette el a szervezeti alapjait, hanem már 2006 őszén, az önkormányzati választáson összeomlott a beágyazottság a Fidesz elsöprő győzelmével. Az ellenfelek persze ütik a vasat: Macronék kinyújtották a kezüket a hivatalban lévő republikánus polgármesterek felé, akik szép számmal már válaszoltak is, hiszen általában nem érdekük, hogy kormánypárti ellenféllel is csatázniuk kelljen a választáson. Veszélyes időszak ez tehát a republikánusoknak, nem lehet túl sok időt a belső bajokkal tölteni, mert innen még mindig van lejjebb.

A fő kérdés tehát, aminek jó esetben októberre el kellene dőlnie, hogy lesz-e olyan vezető, akiben lehet hinni, aki mögé megint tömegek állhatnak, akiről hihető, hogy köztársasági elnök lehet, aki képes megállítani a szavazói és tisztviselői elvándorlást Macronék és Le Penék felé. Lehet, hogy az új pártelnöknek meg kell ígérnie, hogy nem indul 2022-ben, de 2022 még messze van: a győzelem esélye, a hatalom közelsége varázslatos módon képes régi véleményeket átváltoztatni, barátságokat rombolni vagy teremteni, megállapodásokat tető alá hozni. Ám ez csak az egyik forgatókönyv.

A másik, hogy nem lesz ilyen figura sem októberben, sem utána. Lesz viszont egy kis konzervatív párt, amelyik folyamatosan veszít a befolyásából, amelyik esetenként elfoglalja magát bizonyos bio- és szexuáletikai kérdésekkel (lásd a most napirenden lévő ügyet, a minden nő számára elérhető mesterséges megtermékenyítés kérdését), ám amelyik már nem képes akkora tömegeket maga mellé állítani, mint a történelmi gaulle-­izmus és a neogaulle-izmus. Amelyik nem tömegpárt többé, hanem egy ideológiailag jól körülhatárolható, kicsi rétegpárt.

A francia republikánusok számára tehát majdhogynem a lét a tét. A megoldásra nagyjából fél évük van.

A szerző politológus, Franciaország-szakértő