Visszalépés a normalitás felé

A pedofilellenes törvénycsomag nem a felnőttekről, hanem a gyerekekről szól.

London, 2019. július 6. A London Pride melegfelvonulás résztvevõi a brit fõvárosban 2019. július 6-án. MTI/EPA/Hollie Adams Fotó: Hollie Adams

Végre! 2021. június 15-én az Országgyűlés elfogadta A pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek védelme érdekében egyes törvények módosításáról szóló törvényjavaslatot, amely a pedofil bűncselekmények szigorú büntetése mellett megtiltja a kiskorúak körében folytatott homoszexuális-, gender- és nemváltó-propagandát, bújtassák azt akár egy reklám, felvilágosító foglalkozás vagy szórakoztató film álarca mögé. Sokan régóta vártuk, sőt nyilvánosan kértük-követeltük egy ilyen törvény megalkotását, vállalva ezen állásfoglalásunk minden negatív következményét: a fenyegetéseket, a gyalázkodó kommenteket, a verbális lincselést és írásaink letiltását az internetről.

A törvényjavaslat közelmúltbeli beterjesztése és egy héttel ezelőtt történt elfogadása rég nem látott és indulatokkal teli közéleti vitát indított, ami nyilvánvalóvá tette, hogy a kérdésben nincsen középút. Pedig nem volt ez így eleve elrendelve. Ha középút nem is, de korábban létezett egy modus vivendi, amellyel több-kevesebb elégedettséggel és elégedetlenséggel mindkét oldalon, időnként morogva vagy szitkozódva, de valamennyien együtt tudtunk élni. A miniszterelnök 2015 nyarán így fogalmazott: „Magyarország toleráns ország. A tolerancia nem azt jelenti, hogy tőlünk különböző életfelfogásokat azonos szabályozás alá vonnánk mint a sajátjainkat; különbséget teszünk köztük. A tolerancia türelmet jelent, a tolerancia együttélési képességet jelent. A magyar alkotmány ezen az alapon áll: világosan különbséget tesz a férfiak és nők között létrejött házassági kapcsolat és az ettől különböző együttélési formák között; ezt meg fogjuk tartani. Én hálás vagyok egyébként a homoszexuálisok magyar közösségének, hogy nem azt a provokatív magatartást folytatja, amivel számos európai országnak meg kell küzdenie, és ami pont az ellenkező hatást váltja ki, mint amit egyébként ki szeretnének váltani. Meggyőződésem, hogy Magyarországon – bár az alkotmány világosan különbséget tesz házasság és más együttélési formák között – az egyébként a hagyományostól, a mi életfelfogásunktól eltérő életmódot folytató emberek biztonságban vannak, megkapják az emberi méltóság őket megillető tiszteletét. Ami azt jelenti, hogy szerintem ez jó, így tudunk együtt élni. Ha bármelyik irányba elmozdítjuk ezt a rendszert – akár mi erőteljesebb szabályokkal lépünk föl, akár a homoszexuálisok közössége kihívóbb magatartást tanúsít –, akkor szerintem a mostani, békés, nyugodt és egyensúlyi állapot meg fog bomlani. Ez senkinek nem érdeke. Mindenkinek az az érdeke, hogy együtt tudjunk élni. Szerintem így, ahogy most vagyunk, együtt tudunk élni.”

Világos beszéd volt. A homoszexuálisok közössége – vagy legalábbis az ő nevükben fellépő érdekcsoport, a meleglobbi – azonban nem volt érdekelt „a békés, nyugodt, egyensúlyi állapot” (a modus vivendi) fennmaradásában, és egyre provokatívabb, egyre kihívóbb magatartást kezdett tanúsítani. A melegpropaganda részévé lett a hagyományos családmodellt védelmező intézmények (például a katolikus egyház) és a keresztény vallás kigúnyolása vagy éppen a Szent Korona szivárványszínbe öltöztetése, mindezzel sokunk érzékenységének lábbal tiprása.

Megjelent a transzneműség (nemváltás) propagálása, a két biológiai nem mellett számos egyéb társadalmi nem létét és az ezek közötti átjárhatóságot hirdető genderideológia, amelynek gyermekek is kezdtek az áldozatává válni. Közben az eredetileg egynaposnak indult Pride-ból egy egész Pride-hónap lett, és a köztereinken és a középületeken egyre több helyen és egyre hosszabb ­ideig kellett a szivárványos zászlót néznünk. A pohár akkor kezdett végképp betelni, amikor népszerű rajzfilmsorozatokat is a gyermekek gender­érzékenyítésének a szolgálatába állítottak, amikor multinacionális cégek a gyerekeknek is szóló termékeik reklámjában nyíltan homoszexuális propagandát kezdtek folytatni (Coca-Cola, IKEA), majd megjelent a Meseország mindenkié című könyv, és ezzel párhuzamosan különböző homoszexuális- és genderszervezetek tűntek fel az óvodákban.

A kényes egyensúly felborult. A kormány ekkor még mindig nem lépett, a miniszterelnök küldött egy utolsó figyelmeztetést: „Jól viseljük a provokációt is. De van egy vörös vonal, amit nem lehet átlépni: hagyják békén a gyerekeinket!” A homoszexuális- és genderlobbi még mindig nem értette (vagy szándékosan nem akarta érteni), hogy miről van szó. Civil szervezeteknek maszkírozott lobbicsoportjaik és megvett politikai képviselőik tovább folytatták a provokálást, például Ferencváros polgármestere a köztéren elhelyezett szivárványos BLM-szabadságszoborral, legutóbb pedig Terézváros polgármestere, aki éppen a játszótereket találta a legalkalmasabb helynek arra, hogy homoszexuális-propagandának adjon helyt. Ekkor végre a kormány is azt mondta, amit mi mondunk évek óta: eddig és ne tovább!

Mindezek következményeként, a meleglobbi egyre agresszívabb és provokatívabb viselkedésére, a modus vivendi felrúgására adott válaszként született meg a gyermekek védelmét szolgáló törvénymódosítási csomag, amellyel kapcsolatban – a megjelent kritikákra is figyelemmel, de a teljesség igénye nélkül – érdemes néhány dologra felhívni a figyelmet.

Először, a választott jogalkotási forma – a salátatörvény, vagyis több, adott esetben egymástól távoli terület egyetlen törvényben történő szabályozása – a magyar törvényhozásban bevett gyakorlat. Ráadásul ebben az esetben nem is arról van szó, hogy a szabályozott területek egymással semmilyen összefüggésben nem állnak, hiszen az elfogadott törvény a gyermekek – a szexua­litással összefüggésben álló – védelméről szól. Az egy törvényben kezelés tehát teljes mértékben megalapozott. Hogy ennek politikai motivációi is voltak a kormány részéről – amin pél­dául Schiffer András úgy kiakadt? Minden bizonnyal. A politika azonban egy olyan műfaj, ahol a résztvevőknek – a politikusoknak – politikai motivációik (is) vannak. Politikusokon számonkérni, hogy miért viselkednek politikusként, éppen olyan értelmetlen, mint egy jogászon számonkérni, hogy miért jogászkodik, egy festőn, hogy miért művészkedik vagy egy sztriptíztáncoson, hogy miért vetkőzik.

Másodszor, a törvényt az Országgyűlés 79 százalékos többséggel, kormánypárti és ellenzéki képviselők támogatásával fogadta el. A Jobbik igen szavazata természetesen egy egyeztetett ellenzéki stratégia része volt, amivel azt kívánták elérni, hogy a homoszexualitáshoz és a genderideológiához való hozzáállást ne lehessen választóvonalnak megtenni a kormány és ellenzéke között, ezzel ne csökkentsék az ellenzéki szavazók számát. Ügyes húzás, a fentieknek megfelelően egy politikai eszköz alkalmazása egy politikai küzdelemben, ami rendjén is van. Mindazonáltal az igennel szavazó képviselők nemcsak az országgyűlési képviselők, hanem a politikai véleménynyilvánítás jogával élő szavazók túlnyomó többségét is képviselték. Legalábbis minden közvélemény-kutatás azt mutatja, hogy a magyarok túlnyomó többségének véleménye találkozik az új törvényi szabályozással. Vagyis érvényesült a demokrácia.

Lehet, hogy ez nem tetszik a kisebbségnek, de az talán demokratikusabb lenne, ha a többségi akarat helyett a kisebbségi akarat érvényesülne?

Harmadszor, a törvény nem arról szól, hogy két felnőtt ember hogyan szeretheti vagy hogyan nem szeretheti egymást – ahogy ezt az ellenzők szeretik láttatni. A törvény a homoszexualitást, a homoszexuális kapcsolatot és az ilyen kapcsolatban élőket semmilyen formában nem ítéli el, a homoszexuálisokat nem különbözteti meg, nem bünteti, nem hozza őket hátrányos helyzetbe. A sárga csillagos-gázkamrás sületlenségekkel nem is lenne érdemes foglalkozni, de mivel a vitákban ez is gyakran előkerül, nem árt felidézni, hogy pontosan miről is szól a vitatott jogi szabályozás. Egyrészt arról, hogy milyen tartalmak nem érhetik el a gyermekeinket: a pornográfia, a szexualitás öncélú ábrázolása, a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérés népszerűsítése, a nemváltoztatás népszerűsítése, valamint a homoszexualitás népszerűsítése – függetlenül attól, hogy ezek a tartalmak egy reklámban, egy filmben vagy egy felvilágosítónak nevezett foglalkozás keretében jelennek meg. Másrészt arról, hogy bizonyos témákról csak olyanok beszélhetnek nekik szervezett keretek között, akiket előzetesen nyilvántartásba vettek. Nagyon erős fantáziára, illetve rossz­indulatra van szükség ahhoz, hogy valaki erről mindjárt gázkamrákra asszociáljon.

Egy normális világban érthetetlen lenne, hogy ezekkel a szabályokkal mi a baj. A mai világ azonban nem normális, legalábbis sokan dolgoznak azon, hogy ne legyen az. Mi viszont azon dolgozunk, hogy a világot megtartsuk normálisnak, és ha kizökkent, próbáljuk meg a helyére billenteni. A törvény elfogadása egy ilyen visszabillentés a normalitás felé.

A szerző közgazdász, politológus

Borítókép: a London Pride melegfelvonulás résztvevõi a brit fõvárosban 2019. július 6-án (MTI/EPA/Hollie Adams)