Magyar Nemzet kötelékében eltöltött negyvenöt esztendőt Kristóf Attila nem a cikkeinek könyv alakba rendezésével ünnepli. Inkább megírta a Magyar Nemzet történetét, vállaltan saját szemszögéből, s művébe nyelvi szempontból is bravúrosan illesztett tárcákat, szatirikus, megrázó, figyelemkeltő riportokat gondosan válogatva a több ezer írást tartalmazó életműből. Az esszéregény és a betétek szerves egységet alkotnak. Többek között elárulják, hogy a polgári, konzervatív irodalmi újságírás elegáns tollú spiritusz rektora úttörőnek számított a társadalom peremére szorult elesettek, többek között a magyarországi cigányság kilátástalan szocializmusbeli helyzetének föltárásában is.
A Tények és titkok – Negyvenöt év a Magyar Nemzetnél című, a Kairosz gondozásában megjelenő könyv olyannyira érdekfeszítő, hogy egy éjszaka alatt, egyhuzamban kellett végigolvasnom. Kristóf műve önlélekrajz, újságírói műhelynapló s egy író-publicista életmű időben teljes ívű metszete, amely egyéni szemszögből vetíti olvasói elé lapunk, a Magyar Nemzet históriáját. Eközben az egyetlen hiteles, a pártállam korában is autentikusnak számító napilap történetén át az író negyvenöt esztendő sorsfordító eseményeiről is érdekfeszítő látleletet ad.
– Ön számos fórumon elmondta: a hitelesség érdekében el kell választanunk a lap valódi erényeit a múltszépítő meséktől. Milyen is volt az a legendás, a sorok között minden igazságot kimondó klasszikus Magyar Nemzet?
– Szerintem a hatvanas évek a Magyar Nemzet intellektuális fénykorszaka volt. A lap olyan spirituális légkörrel rendelkezett, amelynek máshol nyomát sem leljük. Ezt az atmoszférát politikai függetlenséggé színezni illúzió. Az adott kereteken belül viszont páratlan volt az szellemi misszió, amit a lap az említett korszakban betöltött. Nem felel meg hát a valóságnak a sokak által hangoztatott vélemény, amely szerint az újság csak a nyolcvanas évek végén találta meg igazi önmagát. A Magyar Nemzet háromszorosan is nemzeti érték. Elsősorban az 1938-as, Pethő Sándor által alapított változatban, aztán a hatvanas évekbeli második fénykorban lapunk a diktatúrában is újra méltóvá vált Pethő Sándor szellemi örökségéhez, főként stílusához, majd a nyolcvanas években egy újabb fénykor következett, amikor az újság az egész magyar ellenzéki mozgalom első számú szócsöve, a magyar sajtó meglehetősen komor égboltjának csillaga lett. Én mindig ebben az egységben gondolok vissza az elmúlt negyvenöt évre, amelynek új fejezeteként immár szerves része a mai Magyar Nemzet is. Könyvemben ezt a folyamatot írtam le, a történetbe illesztett elbeszéléseim, tárcáim, riportjaim, tanulmányaim segítségével, lezárva az ívet egy válogatással az Én nem tudom című, manapság is hetente megjelentő tárcasorozatból.
– A kötetben tallózva két kiváltképpen markáns, egymás szerves folytatásának is tekinthető cikktömbön akad meg a szemem. Az Utazások a fekete Malibun szatirikus regénnyé egyesülő írásaiban föltárul a Kádár-korszak számos fonáksága. Az 1990 utáni időszak terméke a már említett Én nem tudom, amely 1991-től napjainkig tükrözi a rendszerváltozás visszásságait. Milyen tanulságot vonhatnánk le a két sorozat tónusának azonosságaiból és különbségeiből?
– Ha egy olvasót érdekel, hogyan változik, illetve hogyan nem változik egy ember stílusa, szemlélete, könyvemben különösen ezt a két sorozatot érdemes tanulmányoznia. Az Utazások a fekete Malibun című folytatásos, szatirikus „regény” – a Ruffy, Baróti, Kristóf szerzőhármas közreműködésével – 1968-tól íródott. Életre szóló élmény, hogy fiatal újságíróként két hatalmas egyéniség, a kifinomult lelkivilágú stílusművész, Ruffy Péter és a szakma utolérhetelen, szépíróként sem akármilyen profija, Baróti Géza szerzőtársa lehettem. E sorozat általam írt darabjai valóban kimutatható előzményei az Én nem tudom írásainak, azzal együtt, hogy a Malibu sorozatban öt-hat gépelt oldalnyi írások szerepeltek, míg az Én nem tudom – a kispublicisztika sajátságainak megfelelően – rövidebb, aforisztikusabb dolgozatokat tartalmaz. Ha valaki figyelmesen olvassa őket, rádöbben, hogy sem a stílus, sem a mondanivaló nem változott. Az Utazások a fekete Malibun egyes darabjait, némiképp a jelen időkre transzponálva, nyugodtan lehetne közölni ma is, hiszen ugyanazt a bornírtságot tettük szóvá, amely itt és most sajnos újra dívik. Ugyanígy lényegében a régi Magyar Nemzetnek is szerves folytatása a mostani. Ha néha dühösebben, keményebben, de a mai Magyar Nemzet is ugyanazt a konzervatív, polgári, bibliai alapelveken nyugvó szemléletet képviseli, mint amit mi próbáltunk érvényre juttatni a kor és a környezet törvényeinek megfelelően szelíden, áttételesen. Meggyőződésem, hogy ha a rendszerváltozás a hetvenes évek elején következik be, akkor a Magyar Nemzet aktuális szerzőinek, vezető egyéniségeinek jóvoltából minden zökkenő nélkül mértékadó, polgári újság lehetett volna. Amikor a jelenlegi lap tónusát jellemezzük, mindig jusson az eszünkbe, hogy ezt a harcos hangvételt a baloldal kényszerítette és kényszeríti az egyetlen létező jobboldali, konzervatív napilapra. A Magyar Nemzet nem adta, hanem kapta az első pofont 1991-ben. Bár az újság hangneme akkor több mint megengedő volt a baloldali liberalizmus iránt, mégis az a vád érte egyes szerzőit és vezetőit, köztük engem is, hogy túlzóak, jobboldaliak vagyunk. Ráadásul, külső nyomásra, egyes kollégáim vehemens eksztázissal fordultak szembe velem, s harcoltak az ellen is, hogy a Magyar Nemzet – egyébként a Pethő Sándor-i hagyományoknak megfelelően – nemzeti, konzervatív lap legyen. Ez súlyos traumát jelentett az életemben, szívós külső-belső harcot, amelyben következetesnek kellett maradnom.
– Hadd emlékeztessem arra, hogy könyvének címében nem csak a tények szó szerepel…
– A titkokból egy újságoldalnyi interjúban legfeljebb csemegézgethetünk. Ha példának okáért azt mondom, hogy az SZDSZ boldog lett volna, ha Soros György tulajdonába kerül a lap, nem mondok újdonságot. Azzal viszont igen, hogy valóban majdnem Soros György lett a lap tulajdonosa. Járt is a szerkesztőségben, ahol gondatlanságból egy túlfűtött radiátor mellé ültették, de nem csak ezért izzadt meg. Egy másik titok: 1992-ben láttam, hogy nagy baj van. Példányszámunk az egyre erőteljesebb liberális hangvétel miatt vészesen csökkent. 1993 elején találkoztam Antall Józseffel, tájékoztattam a Magyar Nemzet szomorú helyzetéről, s bár a miniszterelnök számos méltatlan támadást kapott a laptól, mégis lépéseket tett a megmentésünkért. Ekkor kezdődtek el a tárgyalások az aktuális francia tulajdonossal a Nemzet visszavételéről. A lap akkori életében nagy szerepe volt Liszkay Gábornak, a lap jelenlegi főszerkesztőjének. Ő a Hírlapkiadó Vállalat vezérigazgatójaként benne volt abban a csapatban, amelyik 1993-tól az újság visszavásárlását intézte. Sajnos a dolog elhúzódott 1994-ig, így került lapunk éppen akkor a Hírlapkiadó Vállalat birtokába, amikor az MDF a választásokat elvesztette. Magyarán: a Hírlapkiadó Vállalat mint állami cég a Horn-kormány rendelkezése alá került. Miután Liszkay Gábor látta, hogy képtelen másképp megvédeni a Magyar Nemzetet, állását is föláldozva egy merész akcióval öt évre bérbe adta a lap kiadási jogát az Expressz hirdetési újsággal együtt a konzervatív körökhöz közel álló Mahirnak. Liszkayt természetesen leváltották vezérigazgatói posztjáról, de lépése eredményeképp adódott egy lélegzetvételnyi időszak, amikor a lapot olyan politikai légkör vette körül, amely lehetővé tette a konzervatív értékek vállalását. Sajnos 1994 végére nyilvánvalóvá vált, hogy az újság tovább nem védhető, s a szocialista–liberális kormány, ha törik, ha szakad, visszaveszi a Magyar Nemzetet. Akkor, 1994 karácsonyán írtam egy Én nem tudom-ot, amelyben kéréssel fordultam az olvasókhoz: aki úgy érzi, hogy a polgári, konzervatív Magyar Nemzet továbbra is kell neki, adjon életjelt magáról. S jött 2640 levél, ami önmagában is sajtótörténeti kuriózum, ugyanakkor üzenet volt a Horn-kormánynak: az olvasók azt akarják, hogy a lap maradjon, hozzá ne nyúljanak. A baj mégis megtörtént, az állam visszacsikarta, visszavásárolta a Magyar Nemzetet. Lapunk tulajdonosi háttér nélkül, egy SZDSZ-es felszámolóbiztos felügyelete alatt kínlódott. Talán nem véletlen, hogy ezekben a napokban kellett megműteni a szívemet. Úgy sikerült elkerülnünk a megszűnést, hogy – szerintem egy politikai alku révén – a Postabank tulajdonába kerültünk. Tény, hogy a Postabank főnöke, Princz Gábor végigvitte a Fidesz 1998-as választási győzelméig az újságot, amelyet ellenfelei ugyanúgy szélsőségességgel vádoltak, ahogy most is.
– Szerepelnek-e a kötetben titkok a Napi Magyarország és a Magyar Nemzet 2000. április 16-án bekövetkezett egyesüléséről?
– Úgy éreztem, hogy a Magyar Nemzet szerkesztőbizottságának elnökeként rám is tartoznak a lap sorsával kapcsolatos intézkedések, ehhez képest igen kevéssé voltam beavatva. Ennek a könyvnek a megjelenéséig az is titok volt, milyen érzésekkel érkeztem az új felállású csapatba, hiszen a Magyar Nemzet nevével kezdődött, illetve folytatódott egy történet, amelyben új körülmények közé került a régi Magyar Nemzetből érkezett kisebbség. Az egyesítés ódiuma mégis rám hárult, a magyar sajtó egy része úgy fogta föl, hogy cinkosságot vállaltam, a korábbi kollégáimat megtévesztettem. Ennyi év után talán már elhiszi az, aki nem eleve rosszindulattal közelít felénk, hogy én az utolsó pillanatban értesültem a forgatókönyvről, de mivel következetes akartam maradni, amikor kiderült, miről van szó, világossá vált, hogy az egyesülést támogatnom kell, ellenkező esetben szembekerülnék az 1938-as, a hatvanas és a kilencvenes évekbeli nemzeti, konzervatív, polgári Magyar Nemzet szellemiségével és önmagammal. Az egyesülés volt ugyanis az útja annak, hogy az egyedüli konzervatív magyar napilap fennmaradjon. Az időközben eltelt bő négy és fél esztendő, a Magyar Nemzet megnövekedett példányszáma és maga a lap is ezt igazolta. Már nem bánom, hogy így történt. A sértődöttségem is hamar feloldódott az új kollégák megismerése után. A jelenlegi Magyar Nemzet a záloga annak, hogy életben maradjon a jobboldali, konzervatív, nemzeti világnézet a magyar sajtópalettán, s hogy fizikai és lelki értelemben is túléljük az előttünk álló nehéz időket. Biztos vagyok abban, hogy ez a mostani harcos korszak is érvényes és szerves fejezete lesz a lap és a magyar sajtó történetének. Egy a fontos, hogy a Magyar Nemzet létezzen, fennmaradjon. Őrizze a nemzet iránti elkötelezettségét, ne adja föl értékrendjét, világnézetét. Ez eddig is így történt, most is így történik. Ezért hát örömömre szolgál, hogy a folyamatnak részese lehettem. Azt a reményt soha nem adom föl, hogy egyszer – akár a távoli jövőben – a Magyar Nemzet nem lesz folytonos harcra és kemény hangvételre kényszerítve értékrendje védelmében.
origo.hu
Lemondta a Zeneakadémia Varnus Xavér koncertjét
