Égi jelek

Hiszem, hogy valahol, mélyen, vagy inkább fent, a magasban, igenis a rend az úr. Még a legreménytelenebb értékvesztés és eszementség idején is. E hitem általánosságban és hosszú távon rendíthetetlen, ám mindennapi iszonyatok, büntetlenül maradt vétkek, igazságtalanságok láttán, hallatán olykor átmenetileg megrendül.

Így történt 2006 októberében is, amikor Olaszliszkán fényes nappal, a nyílt utcán, két kiskorú leánya és számos közönyös szemlélődő előtt ember formájú lények halálra verték és rugdosták Szögi Lajos tiszavasvári tanárt. Öljétek meg a magyart! – rikoltozták a figyelmetlenül az áldozat autója elé ugró, de a balesetet sérülés nélkül megúszó kislány rokonai, és középkori, nyers kegyetlenséggel gyilkoltak.

A halott és a túlélők miatt is emésztett, gyötört e borzalom, és bevallom, csodálkoztam, miféle ismeretlen, alantas indulatok öntöttek el. Ezért minden egyéb mellett magamtól is tartottam, amikor pár hónappal később jótékonysági eseményre indultam Tiszavasváriba. Találkoztam a csonka családdal, a hozzánk egyetlen szót sem szóló, de a szemeivel mindent eláruló kisebbik gyermekkel, a tanár úr egykori kollégáival, diákjaival.

Egyikük azt mesélte, Szögi Lajos a darvak szerelmese volt, még verset is írt róluk, az osztályát pedig rendszeresen elvitte a Hortobágyra, madárlesre, ezért a temetésén mindenki égi jelnek tekintette, amint darucsapat húzott el a sír fölött. Ha így volt, libabőröztető. Ha nem, még inkább; azt jelenti, pár hét alatt máris legendárium szövődött Szögi Lajos személye köré.

Azon a lélekemelő és -romboló délutánon visszatért a belső békém, mert ismét megtapasztaltam, hogy mégis a rend az úr. Hiszen e tragédia egy kisebb és egy nagyobb közösséget, egy várost és egy országot döbbentett rá arra, amit addig a túlnyomó többség nem akart, nem mert észrevenni, szóvá tenni. Szögi Lajos halálában felmagasztosult, és olyan emelkedetten üzent kortársaknak és utódoknak, ahogyan száz esztendő odaadó munkájával is képtelen lett volna.

Nem tudom, ez hosszú évek távolából mekkora vigasz a hozzátartozóknak. Azt sem, mit jelent nekik, hogy tegnap a számlájukra végre átutalta a végrehajtó a 4,9 millió forintot. De azt igen, hogy ennek az ötmilliónak a kacskaringós útja ismét helyrebillentett valamit. Mert ugyan réges-régen és jogerősen 46 millió forint kártérítésre tarthattak igényt – az is mi egy apáért, egy társért, egy életen át kísértő traumáért? –, csakhogy akiknek fizetniük kellett volna, nem adták szemernyi jelét sem annak, hogy érzik, bárkinek bármiért is tartoznának. Sőt, az elsőrendű vádlott kifogásolta a börtön és az illemhely állapotát, a meleg víz és a friss levegő hiányát, ezért beperelte a magyar államot.

Ezt hallva másodszor is belém költözött valami szokatlan, és egyre fortyogott, miután tavaly ősszel meg is ítéltek H. Dezsőnek ötmillió forintot. Vagyonos emberként szabadulhat majd – írták róla egyes médiumok, nem is a bestia arcátlanságát, cinizmusát, és – a laikus számára – e fordulat teljes abszurditását, hanem a „szenzációt” hangsúlyozva.

De H. Dezső örökre nincstelen marad, minden tekintetben. Mert ugyan e félőrült világban még ő jutott hozzá ötmillió forinthoz, de így legalább a végrehajtó ennyi pénzt, a 46 millió első részletét tegnap továbbíthatta az áldozatoknak, a Szögi családnak. Talán így rendeltetett. Ennél már csak az lett volna szebb, ha a bíróság még sanyarúbbnak találja a cella körülményeit, és mindjárt 46 milliót ítél meg H. Dezsőnek.

Remélem, Szögiék azért így is fel-feltekintenek az égre, még a darvak röpténél is magasabbra. Ahol a rend az úr.