időjárás 13°C Malvin 2022. október 1.
logo

13:8

Ballai Attila
2019.05.27. 06:00
13:8

A miénken kívül valószínűleg nincs még egy ország, ahol a 2019-es európai parlamenti választások végeredményét ilyen egyszerűen, mégis közérthetően ki lehetne fejezni. A 21 magyar mandátumból tizenhármat szerzett a Fidesz, nyolcat a többi párt, együttesen.

Ez így kiegyensúlyozott erőviszonyok mellett persze értelmetlen arányszám lenne, de a hazai ellenzék tavalyi veresége után is e gyermekded, átlátszó fondorlattal számolva igyekezett kisebbségnek láttatni a többséget. Mintha az első osztályú labdarúgóliga helyezettjei azzal érvelnének, hogy a listavezető Ferencváros ugyan valóban 74 pontot gyűjtött, míg a második Videoton 61-et, a harmadik Debrecen pedig 51-et, de ha ez utóbbi kettőt összeadjuk, az mindjárt 112, egyértelműen több 74-nél, tehát nem is bajnok a Fradi.

Most viszont már ez sem segített. Ha a két-, a három- és a négyfarkú kutya párt összes voksát is hozzácsapjuk a DK-tól a Jobbikig terjedő vonulathoz, a végeredmény akkor sem változik. A coubertini olimpiai eszmét kicsit átfogalmazva azt is mondhatjuk, tegnap nem a győzelem, hanem a részvétel volt a kérdéses; magyar EP-választási rekord született. A legitimáción, az egyfordulós, listás, az összes tagállamban alkalmazott rendszeren is képtelenség fogást találni. Az ellenzék minden pártja önállóan mozgósíthatta saját híveit, vállalhatatlan és üres kényszerkoalíciókkal azokat sem riasztotta el, akiknek mindent azért nem vesz be a gyomruk. Így ez az optimum, amelyet elérhetett. Huszonegyből nyolc.

A Fidesznek más kalkulációkat kell elvégeznie. Ha abból indul ki, hogy az eddigi négy magyarországi EP-voksolás során 2004-ben 24-ből 12, 2009-ben 22-ből 14, 2014-ben 21-ből 12, idén pedig szintén 21-ből 13 mandátumot nyert el, akkor arra juthat, e területen rendre saját, átlagos népszerűsége felett teljesít, 2019-ben pedig másodszor is csúcsra járt. Valószínűleg azért, mert kommunikációjában és – ez még fontosabb – világlátásában annyira magyar és annyira európai, amennyire az üdvös, kontinensünk és korunk sorskérdéseiben pedig a hétköznapi ember normális, életszerű álláspontját képviseli. Egyszerűbben szólva a valóságot. Ráadásul, külön szerencséjére, „riválisainak” köszönhetően egyedüliként.

Természetesen roppant fontos, mi lesz a hajléktalanokkal, a leszakadó régiók népességével, az idősekkel, a hátrányos helyzetűekkel és még számos réteggel, de van, ami mindennél fontosabb: mi lesz velünk? Így, együtt, magyarokkal, európaiakkal, emberekkel. Alakíthatjuk-e a saját sorsunkat, formálhatjuk-e mi a jövőnket? Mert ha nem, tulajdonképpen teljesen mindegy, mit gondolunk a hajléktalanokról, a leszakadó régiók népességéről, az idősekről, a hátrányos helyzetűekről, mindannyiunkról.

Elsőként tehát arra a kérdésre kell megadni a helyes választ, mit tehetünk, mit kell tennünk azért, hogy hazánkat megőrizzük magunknak, ­Európát az európaiaknak. Az ellenzék döntő többségének erre nemhogy jó válasza sincs, a kérdésig sem jut el; számára ez nem probléma, nem feladat.

A magyar emberek viszont – részben, mivel a második világháború óta eltelt háromnegyed évszázadot nem háborítatlan jólétben, nem dekadenciába süllyedve élték meg – nem veszítették el ítélőképességüket és önvédelmi reflexeiket.

Akárhányan is szavaznak önmagában a Fideszre, még többen voksolnak a kalkulálható, biztonságos, normális létre. A 13:8-nak is ez az egyik magyarázata.

Tegnap egyetlen és vitathatatlan győztes született, de ne legyenek kétségeink, lesz még párt és politikus, amely és aki annak tartja magát. A DK és Gyurcsány Ferenc mindenképp, hiszen ők a négy mandátumukat nem a 21-hez, de nem is a 13-hoz, hanem a 8-hoz mérik. Tagadhatatlanul előléptek az ellenzék vezető erejévé, az áljobb- és a baloldal egészének ezért a DK négy kvótája rosszabb hír, mint a Fidesz tizenhárma.

Ezzel ugyanis szavazóik végleg leírták, de facto megszüntették az ­MSZP-t, a Jobbikot és az LMP-t – ha ezt ők nem is szándékoznak észlelni és elismerni, attól még tény –, és azt emelték ki ebből az egyre szétfolyóbb masszából, aki nyilvánvalóan soha nem fog és valószínűleg már nem is akar választást nyerni. Gyurcsány lehetőségei örökre behatároltak, és ez akkor sem változna, ha a DK rövidítés mostantól nem Demokratikus Koalíciót, hanem Dobrev Klárát jelentene.

Akinek, egyedüliként arról a térfélről, legalább volt egy üzenete. A szocialisták a négy EP-menet során időrendben kilenc, négy, kettő és egy mandátumhoz jutottak, e tendencia folytatása elméletileg is kizárt. A tetszhalottá vált párt újraeszméléséről nagyjából ugyanezt állíthatjuk.

Alapkérdés, hogy a választási eredmény a magyar status quo megerősítése mellett mennyire borítja fel az európait. Hiszen ez hazánk mozgásterét is döntően befolyásolja. E sorok írásakor még csak részinformációikból ítélhetünk, de azokból inkább érezhető, kire, mire mondtak az EU polgárai nemet, mint az, mire igent. Vaskos nemet kapott Merkel és Macron, míg túl a csatornán és a ráción, az angol humor újabb gyöngyszemeként nyert Farage és a Brexit Párt.

Földrészünk egészének és a mintegy félmilliárdos uniós népességnek minden dilemmáját, gondját természetesen nem veheti magára a tízmilliós Magyarország. Régiónk azonban egyre feljebb értékelődhet, és a történelem során nem először mutathat példát a Nyugatnak. Idézzük csak fel, honnan származik a „visegrádi” jelző!

A mórok, a százéves háború, a pápák „avignoni fogsága”, a Német-római Birodalom belviszályai és a pestis sújtotta XIV. századi Európában Károly Róbert volt az, aki az 1335-ös visegrádi királytalálkozón, János cseh és Nagy Kázmér lengyel uralkodót összebékítve (a jelenlegi V4-ekből szlovák koronás fő az ismert okok miatt nem lehetett jelen) a kort messze megelőző politikai és gazdasági együttműködést valósított meg.

De térjünk vissza 2019-be, mert a tegnapi, újabb felhatalmazás mai felelősség és lehetőség; és ugyebár mindig ma van.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.