Búcsú a Jobbiktól

A mozgalom szárnyalása töretlen volt, egészen 2016-ig, amikor Vona Gábor pártelnökként egyik napról a másikra úgy döntött: elveszi pártja lelkét.

Értékelvű, konzervatív, módszereiben radikális, nemzeti-keresztény párt. Ez olvasható a Jobbik önmagát meghatározó alapító nyilatkozatában. 2003-at írunk ekkor. Az ország miniszterelnöke Medgyessy Péter, akit egy évvel később Gyurcsány Ferenc vált. Az a Gyurcsány Ferenc, aki 2006 tavaszán elismerte, hogy nyilvánvalóan végighazudták az utolsó másfél-két évet, és mindaz, amit mondott, nem volt igaz.

Az a Gyurcsány Ferenc, akinek politikai felelőssége vitathatatlan a 2006. októberi brutális rendőri fellépésben, akinek lemondását követelve vált a Jobbik a nemzeti radikálisok lelkévé, hitet adva annak a közösségnek, amely a néppárti Fidesztől jobbra eső teret szerette volna megtölteni.

Így, alulról építkezve, valódi mozgalomként alakíthatott frakciót 2010-ben az Országgyűlésben az értékelvű, konzervatív, módszereiben radikális, nemzeti-keresztény Jobbik, zászlajára tűzve a kommunista utódpárt és a vele összeforrt szélsőséges liberálisok politikai hatalomból történő eltávolítását. Azt is ígérték, a parlamentben a mindenkori jobboldali kormány lelkiismerete kívánnak lenni. Ma már látható, egyik sem egy sikertörténet.

A mozgalom szárnyalása töretlen volt, egészen 2016-ig, amikor Vona Gábor pártelnökként egyik napról a másikra úgy döntött: elveszi pártja lelkét. Magabiztosan tehette ezt, hiszen a Jobbik – mint jól bejáratott „márka” – már létezett, felküzdötte magát a politika országos térképére, és ha nem is eredeti formájában, de ma is ott van. Dacára annak, hogy a Jobbik nem szavazta meg a kényszerbetelepítés elleni alaptörvény-módosítást.

Hiába mondta korábban Vona Gábor, hogy aki ezt nem szavazza meg, az hazaáruló. Belefért, mert mindez már előszele volt a Vona által meghirdetett néppártosodásnak, ami nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és az sem erősítette a pártot, hogy kettészakadt, és a radikálisok új pártot hívtak életre. Sneider Tamás egyévnyi elnöksége sem segített, olyannyira, hogy mentve a politikai és gazdasági hátteret, a párt már tartalék pártot is létrehozott.

A Jobbik még azt is túlélte, hogy Jakab Péter elnökaspiráns január­ban Gyurcsánnyal vagy éppen Varju Lászlóval vállt vállnak vetve tiltakozott a kormány ellen a Parlament főlépcsőjén vagy lépett egy színpadra március 15-én Dobrev Klárával.

És a már rég nem elvhű Jobbik mint név még mindig eladható, pontosabban megtévesztésre alkalmas. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy egy évvel a Mi Hazánk Mozgalom megalakulása után még mindig akadnak olyanok, akik Dúró Dórát vagy Toroczkai Lászlót a Jobbikhoz kötik, aminek feltehetőleg egyik fél sem örül.

Az értékelvű, konzervatív, nemzeti radikális Jobbik pedig mára odáig süllyedt mind erkölcsileg, mind támogatottságban, hogy kivétel nélkül a teljes balliberális oldallal képes összeállni. Már nemcsak az LMP és a Momentum képzelhető el számukra mint politikai partner, hanem a Gyurcsány Ferenc vezette DK is. Puzsér Róbert főpolgármester-jelölt szóvá is tette a minap: hogy lehet az, hogy „őrjöngve mocskolt a DK szektája, amikor másfél éve teljes választási koordinációt javasolt az ellenzéknek”, most pedig a derék Vágó István, a DK elnökségi tagja a Jobbik képviselőjelöltje.

No igen, a név még állja a sarat, de silány tartalommal csak kopik napról napra. Mert hosszú távon semmit sem lehet hitvány termékekkel eladni. És tudják ezt jól a Jobbik bitorlói is, akik pártjuk nevét már nem is szívesen vállalják, inkább elvek nélkül elbújnak a balliberális pártok között. Csak az lebeghet a szemük előtt, hogy valahogy át kell vészelni az őszt. Aztán ha a Jobbik végleg kifújt, jöhet egy új párt, egy új márkanév, talán egy régi-új vezetővel.