A világpolitika dimenzióiból azonban térjünk vissza az otthon falai közé! A gyermek ugyanis nem eszköz, hanem cél. A legszentebbek egyike. Lányaim születésekor nem gondoltam egy pillanatig sem arra, hogy most az univerzum vagy a hazám üdvére történt valami, csupán arra, hogy új értelmet nyert az életünk. Ha innentől egyetlen olvasható sort nem írok le, kézzel-lábbal egyetlen gólt nem szerzek, nemhogy fát, egy paradicsompalántát sem ültetek el, felelősségem és hatásom legalább két emberi lény jövőjére akkor is mérhetetlen.
Akik napjainkban azzal érvelnek, hogy minden meg nem született gyermek majdnem évi hatvan tonnával csökkenti az üvegházgáz-kibocsátást, azok körében érdeklődéssel végeznék egy reprezentatív felmérést: milyen családban élnek jelenleg és milyenben nőttek fel?
Tudják-e, érezték-e valaha, mi az az ősbizalom? Mert minden ezzel kezdődik. Az eszméléssel, hogy a világ – illetve amennyit abból három-, öt-, hétévesen érzékelünk – jó, biztonságos, szeretnek minket, nélkülözhetetlenek vagyunk, érdemes élni. A gyermeket nemcsak meg kell szülni, de e szellemben, miliőben kell felnevelni. Ehhez azonban egyetlen család kevés. Szükséges hozzá a megfelelő tágabb környezet, a közösség, a társadalom, az ország. Amelyben, felnőtté válva, a zsigereinkben őrzött magocska racionális meggyőződésé érhet: igenis kellenek, nagyon kellenek a gyerekek.
A családnak is, a nemzetnek is. Hiszen csak velük együtt nőhetünk fel.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!