Együtt növünk fel

Cuius regio, eius religio. Akié a föld, azé a vallás. Majdnem fél évezredes, az augsburgi vallásbéke szentesítésekor kinyilvánított tézis. Amelyet úgy módosíthatunk: akié a föld, azé minden. Adódik azonban a kérdés: kié a föld? Természetesen azé, aki megvásárolja, megszerzi, de térben és időben tágítva a horizontot: azé, aki rajta, belőle, érte él. Egy területet meghódítani, elözönleni napok, hetek alatt lehetséges. De azt benépesíteni lakosokkal, családokkal, gyermekekkel, megtartó szokásokkal, hagyományokkal, együttélési normákkal, szabályokkal, önvédelmi reflexekkel több emberöltő műve.

A fentiek miatt a napjainkban Budapesten zajló demográfiai konferencia legalább két okból különlegesen aktuális és fontos: egyrészt azért, mert a világ számos régiója túlnépesedik, másrészt azért, mert Európában ezzel éppen ellentétes folyamat megy végbe. Ez utóbbit e kontraszt miatt még inkább létérdekünk lassítani, megállítani, megfordítani.

Minket, magyarokat egyébként is arra int a történelmünk, hogy óriá­si a tét. A Szent István-i Magyarország még az elkerülhetetlennél is súlyosabb szétmállásának ugyanis az volt az alapvető oka, hogy a rendelkezésünkre álló területet nem tudtuk belakni. Ahol ez nem sikerült, ott megtették mások; az első rigómezei csata után a török elől a Szerémségbe menekült – és ott befogadott – szerbek, a Kárpátok há­góin át Erdélybe beszivárgott – és ott ugyancsak befogadott – románok. Aztán egyszer csak többségbe kerültek, átírták a múltunkat és, ami nagyobb baj, a jövőnket is.

A történelem fura fintora, hogy a szerbek a közelmúltban szinte ugyanígy veszítették el a nekik szakrális jelentőségű Koszovót – Koszovo Polje magyarul Rigómező –, hiszen az előbb közéjük, majd helyükre érkezők nem fegyverrel hódították azt meg, hanem „teleszülték”. Ha a jelenlegi népesedési ráták szignifikánsan nem módosulnak, ugyanez a sors vár Európára, az impériumváltás pusztán idő kérdése. Miként az Egyesült Államokban is, ha a majdani, latin többség a talán nem is túl távoli érában megválasztja az első spanyol ajkú vezetőt.

A világpolitika dimenzióiból azonban térjünk vissza az otthon falai közé! A gyermek ugyanis nem eszköz, hanem cél. A legszentebbek egyike. Lányaim születésekor nem gondoltam egy pillanatig sem arra, hogy most az univerzum vagy a hazám üdvére történt valami, csupán arra, hogy új értelmet nyert az életünk. Ha innentől egyetlen olvasható sort nem írok le, kézzel-lábbal egyetlen gólt nem szerzek, nemhogy fát, egy paradicsompalántát sem ültetek el, felelősségem és hatásom legalább két emberi lény jövőjére akkor is mérhetetlen.

Akik napjainkban azzal érvelnek, hogy minden meg nem született gyermek majdnem évi hatvan tonnával csökkenti az üvegházgáz-kibocsátást, azok körében érdeklődéssel végeznék egy reprezentatív felmérést: milyen családban élnek jelenleg és milyenben nőttek fel?

Tudják-e, érezték-e valaha, mi az az ősbizalom? Mert minden ezzel kezdődik. Az eszméléssel, hogy a világ – illetve amennyit abból három-, öt-, hétévesen érzékelünk – jó, biztonságos, szeretnek minket, nélkülözhetetlenek vagyunk, érdemes élni. A gyermeket nemcsak meg kell szülni, de e szellemben, miliőben kell felnevelni. Ehhez azonban egyetlen család kevés. Szükséges hozzá a megfelelő tágabb környezet, a közösség, a társadalom, az ország. Amelyben, felnőtté válva, a zsigereinkben őrzött magocska racionális meggyőződésé érhet: igenis kellenek, nagyon kellenek a gyerekek.

A családnak is, a nemzetnek is. Hiszen csak velük együtt nőhetünk fel.