Utóhang

A szív megszakad Jakab Péter drámai beszédétől. Miként arról szónokol, piszok nehéz volt nekik, a Jobbiknak egy asztalhoz ülni azokkal, akiktől egy világ választja el azt a nemzeti radikális pártot.

„Megcselekedtük azt, amit megkövetelt a haza” – mondta ájtatosan a pártelnök, talán öntudatlanul felidézve a thermopülai csatát. De, ha már így tett, érdemes lett volna azt is elmondania, hogy ez a sírfeliratként szállóigévé vált mondat azon spártaiaknak állított emléket, akik mind odavesztek abban a bizonyos csatában. Jakab mindvégig arra koncentrált, hogy a Balliberális együttműködés nevű terméket eladja a kongresszuson, a keserű pirulát, amely pártja végső megsemmisülését jelentheti, aranypapírba csomagolva tolta le a választmány torkán. Igyekezett őszintének tűnni, meggyőzőnek, pedig talán elég lett volna azt mondani: „nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz”. Hozzátéve esetleg, hogy „természetesen a dolog az nem szépen, nyugodtan, aprólékosan fölépíthető. Őrült lóhalálában készül, mert egy darabig nem csinálhattuk, nehogy kiderüljön, most meg már olyan rohadtul kell csinálnunk, hogy belegebedünk. Aztán lassan felbukunk, mert nem bírjuk jobban a tempót. Ez a helyzet”. Gyurcsány persze így is, úgy is bekebelezi a Jobbikot, amit Jakab Péter tálcán kínál az őszödi böszmének.