Halódó Nyugat

A nyugati demokrácia beteg. Az Európai Unió beteg. Már nem haladó, hanem halódó.

Forrás: PIXABAY

Ritkán esik meg, hogy a magamfajta betűvető ember csak ül a billentyűzet előtt, s nem is tudja, mit lenne helyes vagy érdemes írni. Mert ami kikívánkozik belőle, az semmilyen újságba nem való, méltó átkot vezércikkben nem illik ráolvasni senkire. Amúgy is: kire? A Hertha BSC nevű futballcsapat vezetőségére? A németekre? Vagy a nyugati világra? Hirtelen nem is tudja az ember, kire haragudjon, kit átkozzon ebben a történetben.

Nem is harag ez: fájdalom, keserűség, bánat, mélységes csalódás. Mert mi nem erre készültünk, nem ezért vittük vásárra a bőrünket, mi nem elsősorban jobban akartunk élni, hanem szabadabban. Vagyis: szabadon. Mert a szabadságnak nincsenek fokozatai. Előttünk egy olyan Nyugat délibábja lebegett harminc-negyven évvel ezelőtt, ahol minden ember szabadon elmondhatja a véleményét, az volt a vezérfonalunk – s akkor úgy tudtuk, a hőn áhított Nyugaté is –, hogy „nem értek veled egyet, de az életemet adnám érte, hogy elmondhasd, amit gondolsz”.

A rendszer, amelyben 1989–90-ig éltünk, mindent elkövetett, hogy elhallgattasson mindenkit, aki mást gondolt, mást mondott, mint az egyetlen igazság letéteményese, a Párt. A saját vélemény kimondása egzisztenciális fenyegetéssel járt, eleinte kimondottan életveszélyes volt, később „csak” ellehetetlenítették az embert, s mehetett több diplomával a zsebében is segédmunkásnak. Mert dolgozni muszáj volt.

Azt a rendszert kommunizmusnak, szocializmusnak, diktatúrának nevezték. Akkoriban nem hittük, hogy az a Nyugat, ahová körmünk szakadtáig igyekeztünk, amiért készek lettünk volna meghalni is, mint az ’56-os srácok, egyszer majd eljut ugyanoda, mint a bolsevik vagy a náci diktatúra, nem gondoltuk, hogy Amerika s Németország megtagadja mindazt, amiért érdemes volt róluk álmodozni, hozzájuk méltó életre vágyni. Nem gondoltuk, hogy a szabadság hazájából a gonosz birodalma lesz pár évtized alatt.

S ha kérdezik, hol vannak most az örök sivalkodók, a „jogállamvédelmi hatóság” szigorú jourovái, cohnbenditjei, az európai értékek kényes őrei, azt kell mondjuk: mindenki a helyén van. Minden és mindenki a helyére került. Ezeket sohasem érdekelte a sajtószabadság, a véleménynyilvánítás szabadsága, köptek ők a jogállamra mindig, csak színház volt, csak álruha, a teljes önfeladás és behódolás vagy éppen a szponzoroknak való megfelelés rongyaira húzott jelmez. S hol vannak azok a magyarok, akik évtizede összepakolt bőrönddel, de megfelelő fizetséggel rettegik Orbán Viktor „diktatúráját”, hol vannak a demokráciától fényes tekintetű főszerkesztők, pártvezérek? Vagy sunnyognak, mint sz…r a fűben, vagy szélesre tárt pofával örvendeznek, hogy jól megkapta ez a Petry, úgy kell neki, örüljön, hogy már nincs Gestapo. Nincs?

Csakhogy van ám itt egy kis probléma. Innentől kezdve ugyanis, ha bármelyikük egy rossz szót mer szólni a magyar kormányra, a magyarországi demokráciára, a hazai sajtóviszonyokra, a jogállamra, a legkevesebb, hogy a pofájukba röhögünk. Vagy elküldjük őket… Oda.

Ha egy kapusedzőt a nem is szélsőséges véleményéért el lehet zavarni az ájulásig jogállam Németországban, az azt jelenti, hogy a német demokrácia beteg. A nyugati demokrácia beteg. Az Európai Unió beteg. Már nem haladó, hanem halódó. Nem tehetünk mást, mint hogy ellenállunk ennek a dögszagnak, orrunkat befogva megpróbálunk megmaradni, amennyire lehet, normálisnak, egy beteg világgal a határainkon. Nincs más mód, mint kitartani, kiállni azokért az értékekért, amelyekről a véleményéért a klubjától elűzött Petry Zsolt is beszélt. Így húsvét után különösen őszintén hirdethetjük: van feltámadás.

(Borítókép forrása: Pixabay.com)