Petőfinek nem él egyenes ági leszármazottja, de igen népes oldalági rokonsága van. Pár évvel ezelőtt, a Petőfi rokonok kiskunfélegyházi találkozójakor felhívtam Andrásfalvy Bertalan Széchenyi-díjas néprajztudóst, az Antall-kormány egykori művelődési és közoktatási miniszterét, hisz ő is Petőfi rokonságába tartozik. Megkérdeztem tőle, hogy milyen érzés a legnagyobb magyar költő rokonának lenni, pontosan milyen ágon rokonok, illetve hogyan ápolják az emlékét. Erre nemes egyszerűséggel azt felelte, hogy mindig is tudott a Petőfi-rokonságról, a családja becsülte ezt a kapcsolatot, hisz „nemcsak nagy költőnek tartottuk, hanem bátor embernek is, aki mindig kimondta az igazat, és ebben hasonlítani szeretnék hozzá”.
Amennyire velős, annyira igaz ez a mondat. És ebben rejlik Petőfi időszerűsége, mert ha költészete utolérhetetlen és megismételhetetlen kulturális teljesítmény, a bátorsága és igazmondása nem egyszeri jelenség, hanem az élő, valódi öröksége. Petőfi nem pusztán költő, hanem a magyarságnak egyfajta erkölcsi mércéje is, a nevét hallván nem csak a személyére vagy a verseire gondolunk – netalán a nagyon szórakoztató, kalandos levelezésére –, hanem a szabadságra, a hazaszeretetre, a gerincességre, a küzdelemre, a madáchi „küzdj és bízva bízzál” axiómára, amelynek ő az egyik megtestesítője. Petőfi mindezek szinonimája.
A hétköznapi nyelvünk részévé vált mondatai, szavai ugyanúgy nemzeti identitásunk alkotóelemei, mint a családunk, a szülővárosunk vagy a kedvenc túraútvonalunk. Többek között az köti össze a magyart a magyarral, hogy egyre gondolunk, ha azt halljuk, hogy szeptember végén, föltámadott a tenger, szabadság, szerelem, vagy tudjuk, hogy milyen gondolat bánt minket. A magyarok kissé Petőfiül is beszélnek. Aki nem beszél Petőfiül, az talán nem is tekinthető magyarnak.
De hogy ez a jövőben is így legyen, azért tenni kell. Nem túlzás azt állítani, hogy a kétszáz évvel ezelőtt született költőnk sorsa és életpályája magába sűríti mindazt, amit az anyanyelvi kultúra és a modern magyar nemzet megszületése jelent, ezért jó hallani, hogy a magyar kormány nagyszabású programsorozattal ünnepli meg a közelgő Petőfi-bicentenáriumot, amelyre kilencmilliárd forintot szánnak. Szintén üdvös, hogy a Petőfi-emlékév nemcsak a főváros kötelező ünnepe lesz, hanem az egész Kárpát-medencéé, a Kiskunságtól Koltón át Fehéregyházáig. Petőfi a magyar identitás egyik alapja, de nem az egyetlen.
