Vegyük szemügyre azt a ténycsomót, amelynek kibogozását az alábbiakban megkíséreljük. A kommunistáktól a fasisztákig terjedő ellenzék muszájból államfőt jelöl, miközben mindenki pontosan tudja, hogy az illető egyelőre nem lesz államfő. A szokásos castingolás ezúttal meglepő módon nem hónapokig, mindössze néhány hétig húzódik, és láss csodát, végül nem az SZDSZ lelkiatyja, Iványi Gábor, hanem a pompás Róna Péter lesz a jelölt. Hogy kinek a jelöltje pontosan, azt most hagyjuk, valakié, valahol, valamiért, maradjunk ennyiben.
Ekkor a nem különben pompás, már-már remek Király Júlia is felbukkan nekünk hosszú lejáratú kölcsön alakjában, majd beleharsog a produkcióba. Ezt a fejleményt a baloldali összhangzattan hiányában mindössze bátortalan szólóként értékelhetnénk. Csakhogy odaát a szóló nem pusztán egyéni szín a közös muzsikálásban, ők olyan zenekart alkotnak, amelyben mindannyian maguk farigcsálta szólókat játszanak egy időben. Lehetnek ezek mulatságos vagy kőprofi megszólalások, ahogyan azonban az egész összeáll a hallgató előtt, valójában őskáosz, idomtalan diszharmónia, vérbeli macskazene.
Király Júlia tehát – ismétlés a tudás anyja – a saját szólóját legott felvezeti, huncut pici gazembernek nevezi Róna Pétert, majd elegánsan továbblép a pódiumról. Az ember hüledezve nézi, ahogyan ezek sorra felpakolják cókmókjukat, elhagyják a koncerttermet a maguk külön bejáratú hülyeségeivel. Kivonulnak egyenként, emelt fővel és önérzetesen, mint valami vörös búcsúszimfóniából. A teremben pedig maradnak az egymásra szórt sértések, a sérelmek, a bosszú, az áporodott levegő. Ha pedig úgy alakul, április 4-én a kérdések kérdése: hogyan veszítettünk ismét?
Valóban ez, a belső kártevés a legfontosabb ezekben a jelenetekben. Amikor Oszkó Péter futóbolondnak nevezi Márki-Zayt, aki viszont ostobának, részegesnek és idiótának azokat a kormánypártiakat, akiknek a szavazatára áhítozik. Amikor a nagy őszinteségi rohamban politikusaik, publicistáik, nagy megmondóik egymás ellen fakadnak ki nyilvánosan, jól összezavarva azokat, akik szerint magukban tudják tartani a magánvéleményüket. Hát, pont ez nem sikerül nekik soha. Fegyelmezetten beállni a sorba, csak maguk között taktikázni, kifelé egységet, fegyelmet sugallni – reménytelen vállalkozás. Ha megnézzük az előválasztás óta eltelt hónapok baloldali eseménytörténetét, könnyen olyan érzésünk támadhat, mintha ott mindenki jelölt szeretett volna lenni, és miután az csakis Márki-Zaynak sikerülhetett, cserébe szétzilálják önmagukat.
Pontosan erről szól Király Júlia mostani története is. A muszájból odanyomott mondatokról. A hallatlan elbizakodottságról, a régen nem létező, de klubon belül valóságosnak tűnő kikiáltó szerepről. A baloldali értelmiségi izéről, hogy nekik úgyis mindenben igazuk van. És persze arról, hogy nem a végeredmény, a győzelem számít. Hanem az, hogy nehogy olyan látszat keletkezzen, mintha ők maguk már nem számítanának.
Rettenetes helyzet, de mi mást nem tehetünk, mint hogy leírjuk, amit észlelünk. Most pedig azt észleljük, hogy ott, a túloldalon semmi és senki nem jó, viszont a különvélemény szakrális jogával állandóan élni szeretnének. Leginkább önmaguknak, hiszen a tükörképnél kedvesebb látvány, ugyebár, nem létezik.
Csak tegyék. A győztes úgyis az lesz, aki többet dolgozik, segíti a többieket, bízik a jövőben, nem pedig a huncut pici gazemberek.
Ők ugyanis már nagyon régóta csak az ütemet ütögetik a szék karfáján, miközben zúg a szimfónia. Mondhatnánk, sok értelme nincs, de még mindig jobb, ha egymást panaszolgatják nyilvánosan, mintha elhinnék, hogy győzni is lehet.
Borítókép: Róna Péter (Fotó: MTI/Bugány János)
