Pontosan erről szól Király Júlia mostani története is. A muszájból odanyomott mondatokról. A hallatlan elbizakodottságról, a régen nem létező, de klubon belül valóságosnak tűnő kikiáltó szerepről. A baloldali értelmiségi izéről, hogy nekik úgyis mindenben igazuk van. És persze arról, hogy nem a végeredmény, a győzelem számít. Hanem az, hogy nehogy olyan látszat keletkezzen, mintha ők maguk már nem számítanának.

Rettenetes helyzet, de mi mást nem tehetünk, mint hogy leírjuk, amit észlelünk. Most pedig azt észleljük, hogy ott, a túloldalon semmi és senki nem jó, viszont a különvélemény szakrális jogával állandóan élni szeretnének. Leginkább önmaguknak, hiszen a tükörképnél kedvesebb látvány, ugyebár, nem létezik.

Csak tegyék. A győztes úgyis az lesz, aki többet dolgozik, segíti a többieket, bízik a jövőben, nem pedig a huncut pici gazemberek.

Ők ugyanis már nagyon régóta csak az ütemet ütögetik a szék karfáján, miközben zúg a szimfónia. Mondhatnánk, sok értelme nincs, de még mindig jobb, ha egymást panaszolgatják nyilvánosan, mintha elhinnék, hogy győzni is lehet.

Borítókép: Róna Péter (Fotó: MTI/Bugány János)