Veszélyes játszma

Amikor 2022-re koccintontunk szilveszterkor, még nem sejtettük, hogy az év jelentős részét uralja az orosz–ukrán háború, a szomszédjaikat – így minket – is érintő káros mellékhatásaival együtt. De látva az egész Európát felkavaró (energia)biztonsági és gazdasági válságot, most legalább érdemes lenne kölcsönösen törekednünk a károk minimalizálására. Sajnos a Litvánia és Lengyelország közé ékelődő orosz exklávéval, Kalinyingráddal kapcsolatos friss fejlemények nem éppen megnyugtatóak, és – ahogyan az orosz–ukrán konfliktus főszereplői – az ebben érintettek is történelmi terheket cipelnek. Az aktuálpolitika csúf fintora lenne, ha Immanuel Kant, az „örök béke” filozófusának szülő- és nyughelye, a valamikori Königsberg a mostaninál is kiterjedtebb és pusztítóbb háború színterévé válna – amennyiben a szembenálló feleket cserben hagyná a józan eszük. A Moszkvával szemben hagyományosan és most is negatív érzelmeket tápláló Litvánia – amelynek nemrég az oroszoktól való függetlenségét is elvitatták – ugyan kis ország, de az Európai Unió mellett a NATO-nak is a tagja. Ezért különösen aggasztó, hogy az egymilliós Kalinyingrádra vonatkozó blokádfenyegetés azt is kockáztatja, hogy a Nyugat a mostani proxyhadviselésen túl közvetlenül is háborúba sodródhat az oroszokkal. Ez példátlan lenne, és el kell kerülni. De – minden riogatás nélkül – Ferenc Ferdinánd lelövésekor sem gondolta senki, hogy a folytatásba tízmilliók halnak bele.

A tét nem csak az oroszoktól minden erőfeszítésük dacára energetikailag függő litvánok áramellátása. A stratégiai fekvésű Kalinyingrád orosz támaszpont is, az idősebb diplomaták pedig emlékeznek arra, hogy Vlagyimir Vlagyimirovicsnak már évtizedekkel ezelőtt, szentpétervári másodhegedűsként is mániája volt az orosz lakosság védelme, akárhol éljenek is. A Baltikumban például komoly kisebbséget alkotnak. A lehető legriasztóbb ötletnek tűnik a hidegháborús forgatókönyveket, a kubai rakétaválságot és a nyugat-berlini légihidat ötvöző feszültségkeltés Kalinyingrádban. A diplomáciai álmoskönyv szerint nem provokálunk – NATO-tagként sem – egy nálunk ötvenszer népesebb szomszédot, atomhatalmat meg főleg nem. Igen, valóban csúnyán viselkednek. De akkor sem. EU-szankciókra hivatkozva sem.

Nem mintha ez háborús körülmények között nagyon számítana – bár az Európai Parlamenttől éppenséggel elvárnánk, hogy még a strandszünet előtt fűzzön le emiatt is egy jogállamisági eljárást a dossziéba –, de a nemzetközi szerződések értelmében jogszerűtlen blokád alá venni a civil lakosságot. A litván fenyegetés az élelmiszer-ellátásra még nem terjed ki (de az üzemanyagra lassan igen), miközben a tartós blokád a történelmi tapasztalatok szerint nem babazsúr kakaós kuglóffal. – Nézze, én kész vagyok megpróbálni a légihidat. Nem tudom garantálni, hogy működik, és biztos vagyok benne, hogy még a legjobb esetben is fázni, éhezni fognak az emberek. És ha a berliniek nem tartanak ki, elbukik az egész – mondta a nyugat-berlini blokád következményeiről annak idején Lucius Clay, az illetékes amerikai tábornok.

A háborúk velejárója, hogy a felek keresik egymás gyenge pontjait. Európa kész volt bevetni az energiafegyvert is az oroszokkal szemben, elfelejtve, hogy az egymásrautaltság nem egyirányú utca: a szankciók nekünk is fájnak, még jobban, mint odaát. De talán óvatosabban kellene bánni az orosz lakosságot közvetlenül fenyegető lépésekkel, amelyek akár irracionális választ is kiválthatnak a Kremlből. Már persze akkor áll ez, ha Európának is az a célja, mint Magyarországnak: a mielőbbi tűzszünet és béke, valamint annak elkerülése, hogy belesodródjunk az ukrajnai háborúba.

Borítókép: Tűzoltók egy lángoló épületnél a dél-ukrajnai Mikolajivban egy orosz tüzérségi támadás után (Fotó: MTI/AP/George Ivanchenko)