A bajnok

Recep Tayyip Erdogan húsz éve irányítja Törökországot. Azóta öt országos választást nyert meg, s tegnapra virradóra hatalmasat lépett afelé, hogy a hatodik próbálkozás is sikeres legyen. Húsz éve Törökországot minden szakértő egyértelmű kudarcnak tekintette, rendszerszintű problémákkal, elöregedett és kiüresedett ideológiával és a hadsereg túlhatalmával, amellyel senki se tudott semmit kezdeni. Erdogan pedig a maga cseppet sem finomkodó stílusával Törökországot a feje tetejére állította, leszámolt az összes ellenfelével és ellenségével, s visszatette hazáját a nagypolitika térképére.

Az általa vezetett Igazság és Jólét Pártját (AKP) világszerte „lopakodó iszlamizmussal” vádolták, ez a veszély húsz éve lopakodik Törökországban, de néhány szimbolikus lépéstől eltekintve az ország nem lett iszlamista. Ugyanúgy az atatürki hagyományokra építkezik, nagy teret adva a civil társadalomnak, hiszen egyáltalán nem olyan könnyű a szellemet visszagyömöszölni a palackba. Márpedig Törökország az Oszmán Birodalom bukását követően a katonák országa lett, stabil szövetségese a nyugati világnak, amely a hidegháborús fenyegetés miatt szemet hunyt a törvénytelenségek fölött, s mindig török belügynek tekintette, ha a hatalmasra duzzasztott hadsereg megpuccsolta a polgári kormányt. A puccsok oka mindig a lopakodó iszlamizmus volt. Erdogan ezt a rendszert forgatta fel, és tette az országot stabil középhatalommá a térségben.

További A Helyzet híreink

Erdogan jó esélyekkel várja a második fordulót

Törökország nem mondható mintademokráciának, de nem is szabad európai mércével mérni. Az Erdogan megjelenése óta örökösen ellenzéki Köztársasági Néppárt (CHP) valójában a múltba réved, Kemal Atatürk örökségét siratja, és soha nem volt képes átlépni a saját árnyékán. Esetükben valóban igaz, hogy régen minden jobb volt, hiszen Atatürk pártjaként elveszítették azt az imázst, hogy csakis ők lehetnek az ország vezetői. Kemal Kilicdaroglu pártvezető 2010 óta az ellenzék vezetője, eddig kizárólag veszített, személyes nimbusza pedig messze nem olyan vonzó Törökországban, mint azt a leegyszerűsítő nyugati média sugallja. Ellenpólust képez ugyan Erdogannal szemben, ahogy a CHP is nagy tömegeket tudhat maga mögött, de egyre kevésbé valószínű, hogy a vereségek során megőszült Kilicdaroglu valaha is megtanul-e győzni. Az ő tiltakozása közepette lett Törökország elnöki köztársaság, gazdasági sikertörténet, politikai gigász. A jelenkor jóval kevésbé fényes, mint néhány évvel ezelőtt, Törökország borzasztóan megszenvedi a gazdasági válságot, ez is eredményezte a szokásosnál szorosabb eredményt, de ez elsősorban nem a CHP és Kilicdaroglu sikere, hanem Erdogan és az AKP hibája. A bajnokot viszont egyértelműen le kell győzni, s nem csak néhány hibájából építkezni.

A bizalom láthatóan ma is él Erdoganban, a hagyományosan megjelenő diktátoros-iszlamista cikkek sora leginkább Európában születnek, itt értelmezik így az eseményeket, fekete-fehérré alakítva a választásokat. Pedig nincsenek jók és rosszak, ez nem egy szuperhősös mozifilm. Az ókonzervatív és elképesztően modern Törökországban viaskodik egymással a csillogó, felhőkarcolókkal hivalkodó, értelmiségi fiatalokkal teletömött Isztambul és a mélyszegénységben élő, de reménykedő parasztok lakta Anatólia, a saját politikai világukban élő kurdok, a radikális iszlamista, de amerikai védelmet élvező Gülen-mozgalom s a régi dicsőségét sirató, máig bivalyerős hadsereg. Ez együtt Törökország, amely nem akar visszatérni a múltba, de túl nagy és erős ahhoz, hogy feltétlenül sikeres legyen a jövője, valamint túlságosan is sokan akarják megmondani neki, merre forduljon és hogyan éljen. Erdogan viszont soha nem hallgatott senkire.

Borítókép: Recep Tayyip Erdogan török elnök, az iszlamista-konzervatív Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) jelöltje választási kampányrendezvényén Isztambulban 2023. május 13-án (Fotó: MTI/EPA/Tolga Bozoglu)