Döbbenetes a történet, amely kibontakozik a nyugati szankciók körül. Hogy is kezdődött? Úgy, hogy a büntetőintézkedések térdre kényszerítik a „medvét”. Megállítjuk, legyőzzük! Hol tartunk most? Nem állítottuk meg, nem győztük le. Az agresszió folytatódik, Ukrajnában napi szignál a légiriadó szirénája. Erre kelnek, erre halnak. Emberek…
Ki vitatná a szankciók jogosságát, ha a lépések megállítják a halált? A kérdés költői, merem állítani, hogy senki. Mosolygás és kézfogás. Ezt láttuk az Európai Bizottság elnökétől és Ukrajna első emberétől a minap. A másik oldalon meg győzelmi felvonulást. De látunk mást is. Kioltott életeket, hullamerev és remegő testeket. Az utóbbiak nem halottak, „csak” tüzérségi sokkot kapott katonák. De kik a katonák és kik a halottak? Fiatalok, idősebbek, édesapák, barátok, haverok, diákok, dolgozók, de mondhatnánk úgy is, hogy mi vagyunk. Emberekről beszélünk, akik valami borzalmas téveszme miatt halnak erőszakos halált.
Csomagoljuk a szankciókat és mellette csúcsra járatjuk a fegyvergyárakat. Ettől várjuk a békét. De ki várja a békét? Mert az az édesanya és az a gyermek, akinek a férjét, édesapját a vágóhídra küldik, az biztosan várja. Lehet nemzeti színekbe öltözni és kiásni a csatabárdot, de itt az emberiség elleni bűn jött közel. Ha az emberi életet számokban mérjük, és közben sajtótájékoztatón nagyokat mosolygunk, akkor tényleg nagy a baj. De majd ugye a szankciók meg a sok fegyver…
Nem, ide nem szankciókra van szükség, noha készül már a tizenegyedik csomag is. Ha így folyik tovább, lesz majd huszonegyedik is. Csak éppen százezrek, milliók halnak meg. Lehet ünnepelni a győzelem napját és lehet nagyokat ígérni, de mindeközben arat a halál.
