Én még emlékszem rá.
Demizsonná püffedt fejjel totyogott, időnként megzörrentek kitüntetései, amelyek a talpától a feje búbjáig beborították, hogy ne csak látszódjon, hallatsszon is, amikor érkezik. Partnereit nyelves csókkal köszöntötte, ha pedig kapitalista országfővel találkozott, kínosan toporgott, nehogy hirtelen vizelés, hanem gyümölcsöző eszmecsere legyen a vége.
Nem mondom, hogy hiányzott egy pillanatig is, különösen mert utódai, Andropov és Csernyenko nem kevésbé voltak gonoszak, illetőleg szenilisek, mégis tény, hogy amikor meghalt, egy kicsit mindannyian azt hittük a 6/b-ben, hogy atomháború következik. Mára megnyugodtam.
Brezsnyev ugyanis él, ráadásul nem pusztán előveszi a „nagy októberit”, ahogyan Petri György oly találóan leírta, de újszerű élményeket is szerez milliárdnyi rajongójának.
Marx nem tudta, de a lélekvándorlás komoly dolog. Brezsnyev lelke nem enyészett el azonnal, és nem is költözött bele egy pincebogárba, hanem a tengerentúlon született újjá. És ha már Moszkvában oly magasra szállt az a bolsevik lélek, újjászületett hát az Egyesült Államok 46. elnökeként, nem kisebb bolsevikként, mint előző életében.
Évek óta rémülten figyelem, mi következik. Olykor elcsúszkál, egyszer, kétszer, harmadszor is, hol repülőgép lépcsőjén, hol kadétok előtt. Kacsázik, puffan, majd tápászkodik és hülyén vigyorog. Időnként elszundít nemzetközi tárgyalásokon. Vagy gratulál olyan embereknek, akik nincsenek is a színpadon. A minap pedig beleharapott egy kislány vállába. Mondom, Brezsnyev él, de minekutána a kapitalisták mohók, az újjászületett géniusz már nemcsak felolvas a súgógépről, de előtte minket, normális nézőket is megkínoz egy kissé.
