Egyik kedvencem ezek közül egy bizonyos Karáth Kata, aki már 2018-ban kifejtette, fölöttébb „izgalmas” magyarsággal, hogy aszongya: „Az elmúlt években a magyarságom egyfajta csúf bőrbetegséggé vedlette át magát, amit zavartan igyekezek levakarni magamról”. Szegény kicsike Kata: Lehet, ha megfürdik végre, elmúlik ez az egész nyomasztó érzés, a szagról nem is beszélve. Ajánlom neki Karinthy remekét megfontolásra: „Szegény, nehéz, bús lábak néha / Borzadva révedek felétek / Ha föllázadnátok egy éjjel / S amikor alszom: megfürdenétek.”

Bár Kata nyilván nem olvas Karinthyt, Frigyesünk magyarsága miatt, hiszen azt is kifejtette ugyanitt ez a kis hörcsög, hogy „megfogadtam, hogy sosem lesz magyar párom és semmiképpen sem fogok letelepedni a szülőföldemen.”

Ajjaj! Nagy a baj! Hiszen mást sem hallunk manapság, mint hogy a „szerelem az szerelem”, meg a „szerelem szabad” – vagyis, ha egy leguánba, egy másik hörcsögbe vagy egy szép, friss halottba szeretne bele, megünnepelnék a nagyszerű szabadságát. De ha egy magyar srácba? Az bizony megbocsáthatatlan lenne. Ebből is látszik, mekkora szerencse, hogy ez semmiképp sem fog itt letelepedni.

És akkor most átugranám a többit, Herskovits Esztikétől Csáki Juditon át Tóta W. Árpádig és Nagy Zsoltig, és egy pillanatra megállapodok egy bizonyos Para-Kovács Imrénél. Ez az Imre a következőket fejtegette a minap: „Mindig azt mondjuk, hogy szeretnénk, hogy normális ország legyen. De sosem lesz normális. Szeretném elmondani a kedves hallgatóknak, hogy voltak országok itt a földön, és voltak üres helyek. Mert az nem kellett senkinek, nem volt jó hely. És akkor bementek ide emberek, és azt mondták, hogy mi is ország vagyunk. És akkor a valódi országok mondták, hogy jól van persze.”

Ha jól értem, ami nem biztos, mivel egy levegővel alig lehetséges lemerülni a pöce azon mélységébe, ahol ez él, de ha mégis, akkor ugye itt arról van szó, hogy Magyarország nem is ország, csak egy „üres hely”, hiszen soha nem kellett senkinek.

Na, ez legalább végre valami! Ez végre a tökéletes megtagadása mindannak, ami a többségi nemzetnek kikezdhetetlen tény, tudat, érzés, hagyomány, szentség. „[…] Itt küzdtenek honért a hős / Árpádnak hadai; / Itt törtek össze rabigát / Hunyadnak karjai. Szabadság! itten hordozák / Véres zászlóidat, / S elhulltanak legjobbjaink / A hosszu harc alatt.”

Ebből lett a para a kicsiny féreg univerzumában, ahol a Haza átváltozott „üres hellyé”. Erre még Szondi is lenézett halála vérmosta fokáról, s megkérdezte: ki az a suttyó ott, a vizelde húgymosta fokán?

Ja, az csak a Para-Kovács Imre. Most ért haza…

Borítókép: Para-Kovács Imre (Forrás: Facebook)