A nagy és bölcs brüsszeli agytröszt, a hatalom fennkölt és pártatlan birtokosa ugyanis önmagát monolitként állítja be, amely erkölcsös és progresszív, miközben iszonyú hatalmi harc folyik az eurokrata nagyágyúk és a nemzetállami képviselők között.
Az Európai Tanács, az Európai Bizottság és az Európai Parlament elvben kiegészítik egymást, valóságban egymás nyakára hágva próbálják a másik hatalmi jogosítványait magukhoz ragadni.
Ursula von der Leyent nagyon rövid pórázon tartja Németország, Charles Michel tanácsi elnök pedig egész arzenállal támadja. A cseppet sem korrupt máltai politikai életből érkező Roberta Metsola nyilván szakértelme miatt újrázhat, ha ez a döntés születik, de Kaja Kallas, aki észt miniszterelnökből lemondása után újra észt miniszterelnök lett, s most megcélozta a kül- és biztonságpolitikai főképviselő posztját, feltehetően függetlenül attól, hogy ő az orosz–ukrán háború fő propagátora.
De a döntéseket nem most hozzák. Leülnek, várnak, a háttérben zajlanak a viták és harcok, majd hónapok múlva lesz valamilyen határozat, amolyan okos lányosan, adnak is valamit, meg nem is. Az európai választópolgárok elől az egész el van zárva, a sajtó beavatott része semmiféle problémát nem lát ebben, viszont folyamatosan támadja Magyarországot, mert mi nem így járunk el.
Ne mondja senki, hogy az Európai Uniónak így kellene működnie. Ezt nemcsak az alapító atyák nem így tervezték, de még mi, a késői csatlakozók sem hittük volna, mert megalázó és egyáltalán nem hatékony.
Az uniós döntéshozatal reformjára égető szükség van, de mivel csakis úgy lehet a reformokat megvalósítani, hogy a játékszabályok szerint játszunk, folytatódnia kell a show-nak, elfogadva, hogy Brüsszelben mindenki cinkelt lapokkal játszik, és egyáltalán nem érdekli, hogy mi a jó az uniónak.
Az EU jelenlegi felállása inkább hasonlít egy hidegháborús együttműködésre, mintsem szövetségre. Még kevésbé egy unióra. Pedig nekünk ezt naggyá kellene tennünk.
