A nagy és bölcs brüsszeli agytröszt, a hatalom fennkölt és pártatlan birtokosa ugyanis önmagát monolitként állítja be, amely erkölcsös és progresszív, miközben iszonyú hatalmi harc folyik az euro­krata nagyágyúk és a nemzetállami képviselők között. 

Ursula von der Leyent nagyon rövid pórázon tartja Németország, Charles Michel tanácsi elnök pedig egész arzenállal támadja. A cseppet sem korrupt máltai politikai életből érkező Roberta Metsola nyilván szakértelme miatt újrázhat, ha ez a döntés születik, de Kaja Kallas, aki észt miniszterelnökből lemondása után újra észt miniszterelnök lett, s most megcélozta a kül- és biztonságpolitikai főképviselő posztját, feltehetően függetlenül attól, hogy ő az orosz–ukrán háború fő propagátora.
De a döntéseket nem most hozzák. Leülnek, várnak, a háttérben zajlanak a viták és harcok, majd hónapok múlva lesz valamilyen határozat, amolyan okos lányosan, adnak is valamit, meg nem is. Az euró­pai választópolgárok elől az egész el van zárva, a sajtó beavatott része semmiféle problémát nem lát ebben, viszont folyamatosan támadja Magyarországot, mert mi nem így járunk el.
 

Az uniós döntéshozatal reformjára égető szükség van, de mivel csakis úgy lehet a reformokat megvalósítani, hogy a játékszabályok szerint játszunk, folytatódnia kell a show-nak, elfogadva, hogy Brüsszelben mindenki cinkelt lapokkal játszik, és egyáltalán nem érdekli, hogy mi a jó az uniónak.
Az EU jelenlegi felállása inkább hasonlít egy hidegháborús együttműködésre, mintsem szövetségre. Még kevésbé egy unióra. Pedig nekünk ezt naggyá kellene tennünk.